HUSZONHAT

 

A húszpercesnek tervezett szünet majdnem fél órára sikeredett, mire minden néző visszatalált a helyére.

A függöny felment, a színpadon Csejtei művésznő állt hófehér nadrágkosztümben, fején apró, fátylas kalapkával, hófehér tűsarkú cipőben. Fontos és elegáns partyra készül az egész család: a háttérben fehér abrosszal takart asztalok álltak, melyekre pár perc múlva gyönyörű teríték kerül.

A művésznő által a család mindenre elszánt fejeként életre keltett nagymama a Baradlai Zsolt által játszott unoka és az ő feleségét játszó Annácska próbált megegyezésre jutni a gyár jövőjét illetően. Pár perc és megjelenik a „liften” Kristóf, a másik és „A” kedvenc unoka (persze, hogy ezt a szerepet más nem is játszhatta, csak Kristóf) és utána kell érkeznie balról Viktornak, a legkisebb unokának, a család fekete bárányának.

Közvetlenül ez után a jelenet után jön a veszekedési jelenet… de ezt a jelenetet a nagyközönség sajnos már nem láthatja. Ez a jelenet már nem lesz előadva ma este. Valami egészen más fog történni a színpadon, amire senki nem számít. Pontosabban: csak egyvalaki tudja, mi fog itt még történni. „Bizony, kedves közönségünk: ma nem azt fogják kapni a pénzükért, amit várnak. Hanem valami egészen mást!” – ha jelen lett volna egy gondolatolvasó, a színfalak mögött elcsíphette volna ezt a mondatot.

 

Endre végre elhatározza magát és kimegy az öltözőből. Végigsiet a folyosón, lenéz a földszintre. Nem találkozik senkivel és nem is akar: nagy bajba kerülne, ha észrevennék. Szíve hangosan dobog, zihálva veszi a levegőt. „Nincs visszaút!”

Gyorsan végigszalad a folyosó másik végéhez és a takarás szélén tűnik fel. Oldalt egy létra vezet fel a zsinórpadlásra. Gondolkodás nélkül elindul felfelé: közben veszi észre, hogy Kristóf neki háttal áll a vashídon, várva, hogy a „lift” levigye majd a színpadra. Endre megtorpan: „Te rohadék! Miattad kellett ezt tennem!” Agyát elborítja a düh…

 

-„De én ezt nem bírom tovább! Elegem volt!” – Annácska profihoz méltó módon fakad sírva és szalad ki a színpadról. Amint kiér, könnyei elállnak, arcát megtörli és mivel mozgást hall a feje fölül, felnéz. „Nahát! Mit keres itt Endre?” – de nincs ideje ezen gondolkodni, sietnie kell vissza a színpadra, máris hallja Zsolt végszavát.

 

Elvira az öltözőben ül a tükre előtt: várja, hogy az ügyelő szólítsa. „Hova tűnt Tibor? Öt perc és jön a nagyjelenetünk!” Valahol az emeleten egy ajtó csapódik. Elvira idegesen felugrik és kinéz a folyosóra: sehol senki.

 

Tibor – miután végzett felesége lábának masszírozásával – szó nélkül kiment az öltözőből olyan arccal, mint aki súlyos lépésre szánta el magát. Végigosont a folyosón, nem találkozott senkivel. Ha elég gyorsan végez, még idejében, Elvira tudta nélkül elsimíthatja a dolgát.

„Meg fogom tenni! Érzem, hogy nem helyes, de nem tudok ellenállni. Megteszem…” Fejét a tenyerébe ejti, és vad elszántsággal gondolja végig a tervét.

 

Váradi Osztay iránti aggodalmában felkel és halkan otthagyja az igazgatói páholyt. Végigmegy a félköríves folyosón, majd az emeleti ruhatár előtt végigmegy és a folyosó végén nyíló ajtón át máris a színpad mögött találja magát. Lenéz a színpadra, látja Csejtei művésznőt és feljebb pedig Szentpéteri áll, zakóját igazgatja és készül a belépőjére.

-Jobban vagy? – kérdi Váradi, amint benyit az irodájába, ám meglepve tapasztalja, hogy a kanapé üres. Osztay sehol.

Viktor remegő kézzel nyomja el cigarettáját az asztal apró márvány hamutartójában a színház büféjében. Látja maga előtt, ahogy Andor széles vállán ott pihen Kristóf keze és szemében megvető és kihívó gúnnyal ránéz és tudja, hogy mennyire fáj neki látni ezt az egészet.

A bejárat felett lógó órára néz. Pár perce van, és a színpadon kell lennie. Feláll és kimegy a büféből. A folyosó végén lévő ajtó félig nyitva: odamegy és beles rajta. Egy apró technikai helyiségbe nyílik, ami most – valószínűleg szabálytalanul – üres. Az ügyelő sehol. Egy apró kör alakú ablak van az ajtóval szemben. Viktor belép és kinéz rajta: az acélhíd tetején ott látja Kristófot, több méterrel a színpad felett. „Mennyire egyszerű lenne megszabadulni tőle… csak egy lökés…”

-Igen… egy lökés! – mondja ki hangosan és megborzong a gondolatra. Hirtelen megfordul és egy szakállas férfival találja szemközt magát. Zsolnai Aladár, a színház ügyelője az.

-Elnézést, én csak… szóval… - kezdi zavartan, majd gyorsan megkerüli a munkaruhás férfit és a folyosó végéhez rohan.

„Na, hogy rohan a művész úr…” – gondolja a szakállas és zsebéből elővéve laposüvegét, nagyot kortyol.

 

Maróti Sándor, idegessége csillapodván, úgy dönt, az igazgatói páholyból nézi végig a második felvonást. Már nem tehet semmit, csak remélheti, hogy legalább annyira betartják utasításait a színészek, mint az első felvonásban. „És remélem, a veszekedési jelenetet sem változtatja valósággá az az idióta Elvira. Én nem az ő szaros családi konfliktusukat akarom bemutatni a nézőknek… az majd pár hét múlva úgyis a bulvárlapok címoldalán lesz.”

Kezét zsebre vágva ballag végig az üres folyosón, Váradi épp akkor lép ki az irodájából.

-Sándor! Nem láttad Pétert? – kérdi az igazgató színháza főrendezőjét.

-Nem. Miért? Valami történt? – Maróti teljesen érdektelen, meg se próbál úgy tenni, mintha érdekelné Osztay holléte.

-Nem érezte jól magát és ledőlt egy kicsit, de most nem találom.

-Talán már a nézőtéren van és figyeli, hogy születik egy új színházi mérföldkő! – vigyorog Maróti. – Épp hozzád készültem a páholyba. Úgy döntöttem, onnan nézem a második félidőt!

Váradi visszamosolyog.

-Igazad van. Majd az előadás után megkeresem Pétert. Gyere! – és Maróti vállát átkarolva belépnek a színpad felett végighúzódó, az emeleti nézőteret az igazgatói folyosóval összekötő kis folyosóra. Maróti akkor veszi észre, hogy Kristóf ott áll egyedül a hídon. Hirtelen fut át az agyán egy kép: Kristóf, ahogy lezuhan a mélybe. „Micsoda reklám!” – vigyorodik el.

-Bocsáss meg, de még valamit meg kell néznem… tudod, az utolsó percig rendezek! – mondja Váradinak. – Menj csak, rögtön jövök én is! – azzal sarkon fordul és visszalép az ajtón.

„Lelkiismeretes alkalmazott. Még a premieren sem dől hátra.” – fut át Váradi fején, ahogy visszasiet a páholyba. Aztán el is felejti az egészet, mikor a polgármester halkan odasúgja:

-Gratulálok, Károly! Ismét zseniálisat alkottatok!

Megosztás a facebookon

HUSZONÖT

 

A szünetben a nézők elözönlötték a földszinti és az emeleti büféket. Kisebb társaságok verődtek össze, hogy az előadás előtti udvariasnak ható, ám felszínes csevegés helyett most a darabról beszéljenek.

Kitárgyalták a szereplőket, a látványos jelmezeket, a fenyegetően a színészek fölé tornyosuló monumentális díszletet, a párbeszédeket. Csupa önjelölt kritikus „én-másképp-csináltam-volna” hangsúllyal fejtegette nézetét egymásnak, élvezve a torkukon végigfolyó minőségi alkohol lélekmelengető, bizsergető hatását.

A színfalak mögött a feszültség lázas izgalommá változott és most már ez lett úrrá a színészeken: érezték, hogy minden a legnagyobb rendben megy és a második felvonás még nagyobbat fog szólni. A büfében, az öltözők folyosóin tárgyalták meg, hogyan és miként zajlott egy-egy jelenet, igyekezték feszült idegeiket még jobban lecsillapítani: ki egy pohár alkohollal, ki valamilyen tabletta segítségével – hiába, a showbusiness és a mesterséges hangulatjavítók kéz a kézben járnak, legyen szó egy huszadrangú, kikötői lokálról vagy egy oly patinás és nívós helyről, mint a Városi Teátrum.

 

Maróti az este sokadik cigarettáját szívta és fogadta az előgratulációkat a büfébe látogató kíváncsiskodóktól és a színház azon művészeitől, kik e darabban nem kaptak szerepet, de természetesen eljöttek a kollégák premierjére. Bármennyire is fájt, szembe kellett nézni a ténnyel: bár talált hibát szinte mindenkiben ezen az estén, még a körülugrált Csejtei művésznő is kétszer belebakizott a szövegébe („Nem is csoda, fél lábbal már a sírban van a vén egyiptomi múmia”), de az egyetlen, aki hibátlanul játszotta a szerepét és egy poénnal még nyílt színi tapsot is kapott: Szentpéteri Kristóf. Utálata a fiú iránt igen erős volt, de el kellett ismernie, hogy tehetsége az van. Amíg színpadon lesz, rajongani fognak érte. „Amíg színpadon lesz…”

 

Elvira egy kényelmes fotelben üldögélt az öltözőjükben, magassarkú cipőit a földre dobva, fájós bokáját masszíroztatta Tiborral.

-Felkészültél a mi nagy jelenetünkre, drágám? Ugye tudod, hogy nem kell igazából pofon vágnod? – kérdezte feleségét a hűtlen férj.

-Ne aggódj, vigyázni fogok a pofikádra, szívem! – felelte Elvira, némi élt adva az utolsó szónak.

Tibor fejét lehajtva masszírozta tovább felesége bokáját, ám gondolatban a takarásban ült és felfelé nézett a magas acélhídra – az igencsak balesetveszélyes acélhídra.

 

Zsolt újabb adag alapozót vitt fel az arcára és szemceruzával halványan meghúzta szemének körvonalait, mindezt igen nagy élvezettel. Profi volt, hisz nemcsak a színházban, de Bocskaival közös otthonukban is gyakran nyúlt gazdag sminkkészletéhez, ám a biztonságot nyújtó lakás falai mögött a „diszkrét” volt a legkevésbé használható jelző mindarra, amit Zsolt az arcára kent. Barátját és élete párját őrjítő szexuális vágy fogta el, ha Zsolt műszempillát ragasztott, vastagon kirúzsozta magát, körmére lakott kent és valamilyen női fehérneműben dőlt hanyatt a tükrös mennyezet alatt megbújó selyemágyneműs ágyukban. A drága berendezésre, luxus kozmetikumokra bőven tellett: Zsolt gyakran lépett fel „jótékony célú” estjeivel, melynek bevételét felajánlotta valamely alapítványnak – persze a bevétel kisebb részét, hisz a nagyobbat – a jótékonyság álarca mögé bújva – szépen elrejtve az adóhatóság figyelő szeme elől, saját bankszámláján pihentette.

-Endrém, jobb már a kedved? – kérdezte, miközben bal szemét vette kezelésbe a szemceruzával. – Kérsz egy bogyót izgalom ellen?

Endre nem felelt, csak bámult maga elé, ujjai idegesen tépkedték zakója reverjét. Szemei szinte üvegesek voltak, arcán lázrózsák égtek. „Hogy izgulhat ennyire egy bemutató miatt?” –gondolkodott el Zsolt, majd vállát megrántva kis alapozót vitt fel a nyaka jobb oldalára.

 

Váradi Károly az örömtől megrészegülten, hogy a nézők körében egyértelműen sikeres az új darab, az irodájába viharzott, magával húzva Osztay-t, aki épp a színház egyik leszbikus színésznőjével és annak festő barátnőjével társalgott az emeleti lépcsőfordulóban.

Bezárta maguk mögött az ajtót, magához rántotta a fiút és formás fenekébe markolt.

-Sikerünk van Péter! Ugye te is örülsz velem együtt? – kérdezte a fiút.

Péter érezte az igazgató forró leheletét az ajkán, összerándult, ahogy izmos fenekébe belemart az igazgató kemény keze. „Ha ezt Kristóf látná…” – villant az agyába és ekkor eltolta magától Váradit.

-Ne haragudj, de… nem érzem jól magam…

-Mi a baj? Elég sápadtnak látszol. – Az igazgató gyengéden a sarokkanapéhoz vezette a fiatal rendezőt. – Dőlj le és pihenj! Nekem vissza kell mennem a polgármesterhez meg a hülye feleségéhez. Vigyázz magadra! Nemsokára jobban leszel. – és finoman megcsókolta a fiú arcát.

Osztay lehunyta a szemét és nem válaszolt. Ám mikor az igazgató mögött becsukódott az iroda ajtaja, szemei kipattantak és ajkai elkeskenyedtek.

-Igen. Nemsokára jobban leszek! – suttogta maga elé.

 

Andor és két másik fiú, kik szöveg nélküli szerepet játszottak a darabban, hol, mint a dohánygyár alkalmazottai, kik feszülő atlétában, kemény bicepszeiket a női nézők nagy örömére közszemlére tették, a háttérben dolgoztak, míg a színpad előterében a cselekmény zajlott vagy épp a második felvonás látványos party jelenetében pincérként, netán vendégként emelték a létszámot, az öltözők előtti folyosón beszélgetett. Viktor meghallotta Andor hangját, kijött az öltözőjéből és csatlakozott a beszélgetőkhöz.

Andor nem különösebben adta jelét annak, hogy bármi is volt közte és Viktor közt korábban, egyenrangúként kezelte a másik két fiúval, semmivel sem volt több érzelem a hangjában, amikor vele beszélt, mint amikor valamelyik statiszta társa szólt hozzá.

Viktor azonban egyfolytában Andort nézte és bár mosolygott, szívében a fájdalom keserűsége áradt szét.

És mintha csak erre várna, Szentpéteri kilépett az öltözőjéből és egyenesen a fiúk felé tartott. Kezét lazán Andor vállára dobta, szólt néhány vicces szót a fiúkhoz, akik nevettek vele együtt, ám közben szeme Viktor szemébe nézett és a jól ismert lenéző mosoly játszott a szája szegletében. „Látod, a pasid vállán a kezem…” – mondta ez a tekintet Viktor szerint és legszívesebben nekiment volna a fiúnak ott a folyosón és addig verte volna a fejét a padlóba, míg csak mozog. Inkább gyorsan sarkon fordult és lerohant a büfébe, hogy ott várja meg a második felvonásbeli jelenetét.

A fiúk elnézést kértek és bementek az öltözőjükbe, hogy a munkásruhát szmokingra vagy épp pincérkabátra cseréljék a második felvonáshoz. Kristóf végignézett az üres folyosón és tovább mosolygott.

 

A kritikusok, bár egy páholyban ültek, a szünetben sem távolodtak el egymástól. Nemhivatalos véleményüket osztották meg egymással a darab első felvonását illetően, kiemelve az előadás gyengeségeit vagy éppen dicsérve egy-egy jelenetet.

Tornyos néha bólintott vagy közbeszúrt egy szót, majd otthagyta kollégáit és kiment az utcára rágyújtani. Elsétált a színház művészbejárójáig; a mellékutca csendes volt, csak alig szűrődött el idáig a színház előtt ácsorgó tömeg duruzsolása.

Fel-alá sétált, majd szeme megakadt a „Káros az egészségre” hatalmas plakátján és rajta a dőlt betűkön:    

A Városi Teátrum bemutatja Szenpéteri Kristóf főszereplésével „Káros az egészségre” Rendezte: Maróti Sándor

                                                                                                

  Megvetően köpött egyet, eldobta cigarettáját és cipője sarkával vadul rátaposott és csak tiporta a csikket, míg az teljesen szét nem hullott.

Szemei ravaszul összeszűkültek, kezét zsebre vágta és elindult az utca ellenkező vége felé, a színház háta irányába, ahol a díszletraktár hatalmas, dupla szárnyú ajtaja nyílik. „Vigyázz Szentpéteri, most véged lesz!” – szűrte a fogai közt Tornyos.

 

Csejtei művésznő földszinti öltözőjében ült egy magas támlájú, trónhoz hasonló székben és egy pohár jeges Martinit kortyolgatott. Elégedett volt az estével: bár tudta, hogy kétszer is szöveget tévesztett, de azt is tudta, hogy neki, a NAGY CSEJTEI-nek mindent elnéznek az emberek. Nem sok hozzá hasonló színházi nagyvad él mostanság, a legtöbb pályatársa már az égi színpadon játssza el angyali szerepét – bár a művésznő biztos volt benne, hogy a legtöbben a pokolban vannak, figyelembe véve evilági életüket.

Jóleső érzéssel töltötte el, hogy ismét nagy közönség előtt játszhat és persze azt sem felejtette el, hogy az előadásért kapott pénzből egy nílusi hajóúton fogja kipihenni a próba fáradalmait.

Szemét végigfuttatta öltözőasztalán: a bal oldali legfelső fiókban pihent gázsija. Öltöztetőnője is most pihenhetett: míg a művésznő színpadon volt, neki a takarásban kellett készen állnia egy pohár itallal, a művésznő kedvenc cigarettájával, egy takaróval, ha fázna pihenés közben a díva, egy legyezővel, hogy némileg hűsítse asszonyát, ha annak melege támadna és ezerféle egyéb parancsszóra ugrásra készen kellett lennie. Most végre leülhetett, ihatott egy korty jeges teát és kinyújthatta fáradt tagjait, míg főnöke és parancsolója felkészült a második felvonásra.

Megosztás a facebookon

HUSZONNÉGY

 

Hét óra után nyolc perccel a nézőtér fényei kezdtek elhalványulni, a tömeg hangja egyre halkabb és fojtottabb lett. Az ajtókat bezárták, a súlyos bársonyfüggönyöket ráhúzták a bejáratokra, hogy a kintről beszűrődő fény még véletlenül se zavarja meg a nagyérdemű figyelmét.

Néma csend lett a nézőtéren, egy-egy halk torokköszörülés hallatszott, fent az emeleten egy nő vékony hangon felkacagott, valahol a földszint hátsó soraiban egy retikül csatjának fémes kattanása jelezte, hogy gazdája felkészült az előadásra.

A függöny szétnyílt és láthatóvá vált a színpadot keresztül-kasul átjáró óriási vasszerkezet. Elvira és Tibor a jobb szélen ültek egy íróasztal két oldalán, a darab az ő párbeszédükkel kezdődött, egy majd’ hétperces jelenet volt az övék, melyben felvázolták a később színpadra lévő „családtagok” és „barátok” jellemét, szóba hozták titkaikat és bonyolult kapcsolatrendszerüket.

 

Váradi Károly ekkor toppant be az igazgatósági páholyba, halkan leült a polgármesterék háta mögé és figyelte legújabb „gyermeke” első, nyilvánosság előtt megtett lépéseit. Kicsit feszült volt, mert mindig együtt idegeskedett a színészekkel és rendezőkkel: vajon hogy fogadja az ezerfejű az elé tálalt áldozati ajándékot?

 

Egy süllyedő liftszerűségen Csejtei művésznő érkezett a színpadra, egyenes háttal, mereven, igazi királynői tartással. Belépőjét nagy taps fogadta, nem felejtették el a nézőtéren helyet foglalók, hogy egy élő színházi legendát látnak a színpadon, aki már valószínűleg nem sok estén át fogja learatni az őt megillető tapsot. Gyenge egészségi állapotáról sokat cikkeztek a bemutató előtt az újságok és persze ez még nagyobb nyomatékot adott a „Káros az egészségre” premierjén való megjelenésének. Színházi berkekben már terjedt a hír, hogy csak az első öt előadásra szerződött le a művésznő – bár gázsija alapján legalább ötven estén át kellene dolgoznia – és utána a színház egy korban Csejteihez közelálló, ám tehetségben és hírnévben tőle messze elmaradó művésznője fogja átvenni a szerepet.

Ám ezen az estén ez nem számított: akik itt voltak, egy legendát láttak és ennek megfelelő tisztelettel, már-már lélegzetvisszafojtva figyelték minden szavát.

 

A jelenésükre váró színészek a büfében beszélgettek, dohányoztak vagy öltözőjükben pihentek, olvasgattak.

 

Kristóf az öltözőjében lévő kanapén elnyúlva feküdt, szája szegletében apró mosollyal. Tudta, hogy ez az este róla szól, hogy mindenki őt akarja látni, és hogy másnap sok újság fogja a nevét említeni. „Ma én leszek a sztár, vigyázzatok, idióták: Szentpéteri Kristóf a címlapokra tör!” – mosolygott magában.

 

Endre idegesen járkált fel-alá az öltözőben: Zsolt a színpadon volt, így nem volt, aki rászólna, amiért csak köröz, mint egy őrült a néhány négyzetméteres és amúgy is zsúfolt helyiségben. Arca a vékony alapozó réteg alatt is sápadtnak tűnt, gyomra görcsösen összeszűkült, idegei pattanásig feszültek.

 

Elvira éppen öltözködött a következő jelenethez készülve, lassan, minden idegesség nélkül. Agyában egyre zakatoltak a megcsalt feleség gondolatai, a megalázottság érzése tőrként fúródott lelkébe.

 

Tibor a takarásban pihent egy széken: pár perc és ismét a színpadon lesz, így nem volt ideje arra, hogy felmenjen az emeletre az öltözőbe. Hátradőlt, szemét lehunyva pihent, hallgatta a színpadon zajló jelenetet. Csejtei művésznő hangja erősen, tisztán szólt, korát meghazudtolóan frissen.

Hirtelen halk búgó hang ütötte meg a fülét: a színpadon valaki használta a „liftet”, a fogaskerekek olajozott könnyedséggel működésbe léptek. Tibor felnézett a magasba, az összekötő vashídra, amely a „lift” végállomása volt, jó nyolc méterre a színpadtól. „Innen lezuhanni valóban halálos lehet…” – futott át az agyán. És erre a gondolatra hirtelen felegyenesedett a székben és maga elé meredt.

 

Maróti a színpad mögött járkált fel-alá, a színpadról kijövő színészekhez szólt egy-egy szót – legtöbbször valamilyen elégedetlenségének adott hangot keresetlen szavakkal – és néha ki-kilesett a nézőtérre, hogy lássa, hogy fogadják munkája gyümölcsét. Eddig nagyjából minden rendben ment, leszámítva néhány apró hibát, amit valószínűleg csak az ő éles rendezői szeme vett észre. „Csak ne lenne ilyen hangos ez a gépezet! Úgy robog, mintha össze akarna dőlni!” Félnivaló azonban nem volt: megfelelt az összes balesetvédelmi előírásnak, a legmodernebb technikával építették mérnökök Bocskai tervei alapján. „Baleset kizárva! Igen… az kizárva…” – futott át Maróti agyán a gondolat egy homlokráncolás kíséretében.

 

Osztay egy emeleti széken foglalt helyet, figyelme csapongott: hol a nézőket figyelte, hol az előadást, de volt, hogy szemét a színház hatalmas csillárára függesztve percekre „elhagyta” a külvilágot és agya kikapcsolva csapongott. Sok minden megfordult a fejében, de leginkább egy kép villant be újra és újra: ő Váradi kocsijában, combján az igazgató – a főnöke, a mentora – kezével és az ablakon át Szentpéteri Kristóf kaján mosolyra húzódó vigyorral az arcán les be.

-Rohadék! - suttogta halkan és észre sem vette, hogy egy mellette ülő idősebb úr összehúzott szemöldökkel lövell rá egy rosszalló pillantást.

 

Viktor az öltözők előtti folyosón állt: azt remélte, Andorral összefuthat ismét, mintegy „véletlenszerűen” és válthatnak pár semmitmondó, üres szót egymással, ami azonban mégis sokat jelentene megsebzett szívének és elterelné a gondolatait arról, hogy nemcsak magányos, de megalázott is, amiért Kristóf fültanúja volt szerelmi élete összeomlásának. A fiú iránti gyűlölete egyre nagyobb elánnal tombolt a szívében.

 

Szalay néni a ruhatárosok közt beszélgetett: az előadás most nem érdekelte, elsősorban azért volt itt, hogy előadás előtt, alatt és után minden rendben menjen a nézőtéren és azon kívül. Ráér még a darabot megnézni: ha igazak az előzetes hírek, száz estén át biztosítva van a darab helye a színház repertoárján.

 

Bő egy órája ment a darab: a nézők nevettek, ahol kellett, feszülten figyeltek, ha a cselekmény újabb kibogozni valót adott a szereplőknek és általában érezhető volt, hogy úgy fogadják az előadást, ahogy azt a legmerészebb és legoptimistább elvárás szerint az igazgató gondolta.

Nemsokkal fél kilenc után az első felvonás végén összement a függöny és a lassan kivilágosodó nézőtéren felhangzott a taps. „Győzelem!” – futott át Váradi Károly agyán, ahogy mosolyogva meglapogatta a polgármester hátát.

Megosztás a facebookon

HUSZONKETTŐ

 

Osztay céltalanul lődörgött egyik emeletről a másikra. Nem az ő bemutatója volt, így igazán nem volt miért izgulnia, de persze kíváncsi volt, hogy a színház mekkora durranást tud produkálni ezzel a darabbal: ha a darab sikeres, a bevételek nőnek és egyre többet tud a színház az új darabra fordítani majd, amit már ő rendez.

Váltott egy-két szót a statisztákkal, díszletmunkásokkal. A büfében próbált Marótival beszélgetni, de a rendező – érthető módon – elég ideges volt és mintha egészen máshol járt volna az esze. Megnézte a színpadot is, de ott Bocskaival hiába próbálkozott: Valér a színpadon rohangált fel és alá és ellenőrizte, hogy a vasmonstrum, amit díszletként megálmodott, tökéletesen áll-e és minden úgy működik-e, ahogy az kell.

Fontos volt a biztonság, mert a szereplők némelyikének jó néhány méter magasban kellett – a rendezői koncepció szerint – a színpad felett járni és különböző forgó, fel-le mozgó alkatrészek tették még látványosabbá – és egyben balesetveszélyessé – a darabot.

„Egy rossz lépés és bárki lezuhanhat és összetörheti magát.” – mondta Bocskai az első díszletes próbán az egész társulatnak. – „Legyetek nagyon óvatosak: ha valaki lezuhan, az valószínűleg nem sok Shakespeare szonettet fog utána elszavalni!” Bocskai akkor nem is sejtette, hogy pár nap múlva valakinek hasonló gondolatok fognak a fejében kavarogni, majd egy ördögi terv körvonalazódik ezeknek a gondolatoknak a segítségével.

Péter elindult, hogy benézzen Váradihoz az irodájába. Az első emeleti lépcsőfordulóban érte utol Kákost.

-Izgulsz, Tibor? Jó nagy a tömeg a színház előtt. Húsz perc és felmegy a függöny!

-Jóleső lámpaláz ez, semmi több, Péterkém! Sajnos túl öreg vagyok már az izgalmakhoz!

Jót nevettek mindketten, majd a büfé felől egy férfi hangját hallották felcsattanni és néhány pillanat múlva Péter lépéseket hallott a háta mögül. Megfordult és Kristófot látta meg, aki lefelé jött a lépcsőn. A fiú az utolsó előtti lépcsőfokon megcsúszott és épp idejében kapta el a korlátot ahhoz, hogy a fordulón átesve a mélybe zuhanjon.

-Hű, basszus! Megijedtem! – mondta és Kákos hátát meglapogatva, vigyorogva felegyenesedett. – Majdnem elmaradt a bemutató!

Kákos és Osztay – bár nem is sejtették – de rögtön egyre gondoltak, mikor Szentpéteri megbotlott. „Ha most összetöri magát, akkor a szája örökre csukva marad!” És mindketten némi keserűséget éreztek, mikor Kristóf, megúszva a zuhanást, ruganyos léptekkel eltűnt az első emeleten.

Tibor felment a büfébe, Péter pedig Váradi irodája felé vette az irányt. Az igazgatót már nem találta a helyén, az már odalent volt az előtérben és a különösen fontos vendégeket fogadta, mindenkihez szólva néhány szót.

Péter sarkon fordult és a színház hű alkalmazottjához méltón ugyanezt cselekedve belevetette magát a forgatagba.

 

HUSZONHÁROM

 

Tíz perc volt hátra a hivatalos kezdésig, de a rutinos és sokat tapasztalt színház közönség jól tudta, hogy íratlan szabályként legalább tíz perccel később kezd az előadás – minimum. Ennyi időbe telik, míg a színházjegyre nyomtatott és egyesek viselkedése alapján látszólag igen bonyolult sor- és székszám kombinációt sikeresen megfejették az emberek.

A nézőtér szinte tele volt, elvétve ásítozott még egy-két üres szék arra várva, hogy a késő meghívott elfoglalja benne a helyét.

Az igazgatói páholyban a polgármester ült a feleségével. Hét éve állt a város élén és ennyi idő alatt jól olajozott zsanérokon nyíltak azok a kiskapuk, melyeken át kisebb, de inkább nagyobb összegek vándoroltak az általa csak nyugdíjalapnak nevezett titkos számlájára, különböző engedélyek kiadásával és egyéb, hivatalos utat mellőző eljárások elintézésével. Felesége jó harminc évvel fiatalabb volt nála: országos szépségverseny második helyezettjeként nem volt sok dolga, szépen kellett mosolyognia és elegánsan viselnie a Párizsból és Milánóból számára beszerzett szabászati remekműveket.

A két szomszédos „kritikus” páholyban a sajtó mélyen tisztelt képviselői várták, hogy felmenjen a függöny és ezzel megkereshessék újabb pénzes borítékjukat. Nyolcan-tizen ültek a két páholyban, Tornyos a baloldaliban foglalt helyet az egyik hátsó széken: ez volt a saját helye. Ha unta a darabot, fel tudott állni és kiment elszívni egy cigarettát, esetleg lebonyolított egy hívást a páholyok előtt végigfutó félkör alakú folyosón. Színházban – pláne előadás alatt – igen nagy illetlenség, de Tornyos tisztában volt azzal, hogy önmagát nem mérheti egy átlagember mércéjével, így sokkal többet megengedett magának, mint ami kijárt egy hétköznapi színházlátogatónak.

Megosztás a facebookon

HUSZONEGY

Tornyos Ernő fekete öltönyben, fehér ingben, lépett be a művészbejárón. Nagy nehezen átvágott a Teátrum előtt összegyűlt tömegen, akik minden irányból lökdösődtek, nekimentek, ismerősök a hátát lapogatták, ráköszöntek – de ő rosszul volt ettől a sok embertől, minél előbb a színház viszonylag csendes falain belül szerette volna magát tudni. „A zsebtolvajoknak aranybánya ez a tömeg: hipp-hopp és már búcsút inthetsz a pénztárcádnak!” – jutott eszébe, amikor egy testes férfi megbotlott és Ernőt átkarolva tartotta meg az egyensúlyát. Tornyos keményen ellökte a dagadt férfit, majd gyorsan elindult a színház belseje felé.

Szokása volt, hogy premierek előtt belátogatott a kulisszák mögé, elbeszélgetett a színészekkel a művészek büféjében, felmérte, mennyire égnek a bemutató miatti izgalmi lázban a szereplők. Szerette már itt beszívni a darab levegőjét és gyűjteni kegyetlen vagy épp magasztaló szavaihoz az emóciókat.

A büfé ajtajában épp Kristófba ütközött: a fiú már jelmezben, sminkben, befésült frizurában várta, hogy jó fél óra múlva felmenjen a függöny. Fekete bőrnadrágot viselt, ami kiemelte formás fenekét és méretes férfiasságát, hófehér inget és lazán megkötött fekete selyemnyakkendőt. Kezében egy pohár ásványvíz volt, amiből most bőven jutott a kritikus zakójára.

-Bocsánat, Ernő bácsi! Remélem, nem ütöttelek meg nagyon! – és elkezdte letörölgetni az öreg öltönyét.

Tornyos a kelleténél kicsit erősebben taszította el a fiút és egy árnyalatnyival ingerültebben válaszolt, mint akarta:

-Takarodj, semmi bajom!

Annácska, aki a bárpultnál ült egy pohár jeges teát iszogatva, a kritikus kifakadására felkapta a fejét. Tornyos szembenézett vele, majd látván, hogy nincs senki, akivel érdemes lenne beszélgetnie – vagy akinek ajánlatot tehetne egy bekezdésnyi pozitív kritikáért cserébe -, sarkon fordult és szembetalálta magát Kákossal.

Tibor már szintén jelenésre készen állt: a méretére szabott csillámos öltöny és fekete garbó volt rajta, hajába őszes csíkokat húztak a fodrászok.

-Tiborkám! De régen láttalak! Hogy vagy?

Tibor Ernő válla felett átnézve Annácska kacér tekintetével találta magát szembe. A lány szerepéhez készített falatnyi miniszoknyát, neccharisnyát, tűsarkút és egy fehér blúzt viselt, melynek három felső, nyitva hagyott gombja hívogatta az arra fogékony férfitekinteteket és Tibor bizony nagyon is fogékony volt.

-Én jól vagyok, köszönöm! És te? Mintha az előbb kiabálást hallottam volna.

Ernő elvörösödött.

-Ó, csak egy kis baleset. Szentpéteri és én karamboloztunk, haha! – próbált könnyed nevetést hallatni, de valójában már szabadult volna ettől a kivénhedt színésztől.

- A jó Kristófunk csak nem a pohár fenekére nézett? A lépcsőfordulóban épp Osztayval beszélgettem, mikor Kristóf megbotlott és utolsó pillanatban kapta el a korlátot. De tudod, mit mondanak: inkább kint bukj el, mint a színpadon! Haha!

Tornyos mosolyt erőltetett az arcára, majd gyorsan otthagyta Tibort és lesietett a lépcsőn. „Bárcsak a nyakát törte volna ki az a kis rohadék!” – gondolta és elvegyült a színház főbejárata előtti tömegben. – „Persze még tartogathat meglepetést ez az este!”

Megosztás a facebookon

TIZENKILENC

 

Maróti a színészek büféjében ült a második emeleten, egy sarokasztalnál, egyik kávét döntötte a másik után magába és cigarettáról cigarettára gyújtott. Ideges volt: nemcsak a premier miatt, hanem valami más motoszkált az agyában, egy gondolat, ami nem hagyta nyugodni napok óta.

Megitta negyedik vagy ötödik kávéját: nem aludt egész éjszaka, csak forgolódott az ágyában és fejében még egyszer átfutotta a mai napot. Tudta, hogy sehol nem csúszhat hiba a számításba, mert akkor az egész terv szélviharban álló kártyavárként hullik darabokra és akkor neki vége.

„Azok az idióták remélem, kitesznek magukért és nem basszák el a darabomat!” – gondolta magában és elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. Szúrós szemmel nézett a büfébe éppen belépő Lajtai Annát. A lány huszonnégy éves volt, dús szőke hajjal, porcelánbabára emlékeztető bőrrel, ragyogó világoskék szemekkel. Alacsony termete sportos, arányos volt, a férfiak mind megfordultak utána az utcán.

„Hogy riszál a kis majom! Úgy látszik, Kákos úr nem bírja az iramot és most új prédára les a drága!” Elvigyorodott és újabb cigarettára gyújtott. „Felőlem végigkefélheti az egész társulatot, csak ma minden menjen úgy, ahogy kell. És akkor igazi meglepetés születik a színpadon.”

 

HÚSZ

 

Viktor épp akkor szállt ki a kocsijából, mikor Andor az utca végén befordult a színházhoz. A fiú szíve nagyot dobbant, mikor meglátta Andort. Keze remegni kezdett és legszívesebben odafutott volna hozzá és térdre borulva kért volna bocsánatot a féltékenykedésért és könyörgött volna újabb esélyért.

A két fiú egyszerre ért a művészbejáróhoz.

-Szia, Viktor! Jól nézel ki!

Viktor zavarban volt: szerette volna szerelmét megölelni, de nem tudta, mi lenne a reakciója Andornak. Mindenesetre a fiú utolsó megjegyzésének nagyon örült. Elmosolyodott.

-Szia! Köszi! Pedig nagyon izgulok, mint mindig, bemutató előtt. Veled minden rendben?

Udvarias, semmitmondó beszélgetés volt, két kolléga közt – ahogy Viktor azt előre sejtette, hogy majd így lesz, ha kicsit lecsillapodik a köztük történtek utóhatása.

-Igen, rendben vagyok. De menjünk, mert készülnünk kell!

Bementek a portán át, odaköszöntek az üvegfülke mögött ülő portásnak, majd beszálltak a liftbe és felmentek az első emeletre. Végig a folyosón, majd elbúcsúztak: Viktor öltözője a folyosó közepén volt – most épp egyedül öltözött -, Andor pedig a többi „tömegszínésszel” a folyosó másik végén lévő öltöző felé indult.

Viktor ledobta táskáját és szomorúan a tükör elé ült. Az út, amíg a bejárattól feljöttek és az a néhány szó, mit Andorral váltott, visszahozta a régi, boldog idők emlékét és Viktor szíve ismét elnehezdett. Annyira vágyott Andorra, hogy azt nem is tudta szavakba foglalni. Szeretett volna vele négyszemközt beszélni, leülni és tiszta fejjel, felnőttként megbeszélni vele a dolgot. Tudta, hogy egy beszélgetés után sok mindent másképp látnának mind a ketten és bár a kapcsolatukon támadt repedés örökre meg fog maradni, Viktor remélte, hogy az talán idővel egyre kisebb lesz és ők újra azok a régi jó barátok lesznek, kik egykor. Viktor mindennél jobban akarta, hogy így legyen. Majdnem mindennél jobban.

Eszébe jutott Kristóf és agyát megint elöntötte a düh. Amikor felidéződött benne, hogy ott ül a földre lökve és Kristóf fölötte tornyosul magabiztosan, vigyorogva, a gyűlölet gátja átszakadt benne és legszívesebben megölte volna.

De most nem szabad erre gondolnia. Lekapta a kabátját, az ingét és elkezdte felvenni az előre bekészített jelmezét.

„Meg fogom tenni! Igen! Ma itt lesz a lehetőség arra, hogy megoldjam ezt a problémát. És nem futamodom meg, mert csak jól sülhet el a dolog!” – gondolta és állát felvetve a tükörbenézve lassan bólintott. „Megteszem!”

Megosztás a facebookon