HUSZONHAT

 

A húszpercesnek tervezett szünet majdnem fél órára sikeredett, mire minden néző visszatalált a helyére.

A függöny felment, a színpadon Csejtei művésznő állt hófehér nadrágkosztümben, fején apró, fátylas kalapkával, hófehér tűsarkú cipőben. Fontos és elegáns partyra készül az egész család: a háttérben fehér abrosszal takart asztalok álltak, melyekre pár perc múlva gyönyörű teríték kerül.

A művésznő által a család mindenre elszánt fejeként életre keltett nagymama a Baradlai Zsolt által játszott unoka és az ő feleségét játszó Annácska próbált megegyezésre jutni a gyár jövőjét illetően. Pár perc és megjelenik a „liften” Kristóf, a másik és „A” kedvenc unoka (persze, hogy ezt a szerepet más nem is játszhatta, csak Kristóf) és utána kell érkeznie balról Viktornak, a legkisebb unokának, a család fekete bárányának.

Közvetlenül ez után a jelenet után jön a veszekedési jelenet… de ezt a jelenetet a nagyközönség sajnos már nem láthatja. Ez a jelenet már nem lesz előadva ma este. Valami egészen más fog történni a színpadon, amire senki nem számít. Pontosabban: csak egyvalaki tudja, mi fog itt még történni. „Bizony, kedves közönségünk: ma nem azt fogják kapni a pénzükért, amit várnak. Hanem valami egészen mást!” – ha jelen lett volna egy gondolatolvasó, a színfalak mögött elcsíphette volna ezt a mondatot.

 

Endre végre elhatározza magát és kimegy az öltözőből. Végigsiet a folyosón, lenéz a földszintre. Nem találkozik senkivel és nem is akar: nagy bajba kerülne, ha észrevennék. Szíve hangosan dobog, zihálva veszi a levegőt. „Nincs visszaút!”

Gyorsan végigszalad a folyosó másik végéhez és a takarás szélén tűnik fel. Oldalt egy létra vezet fel a zsinórpadlásra. Gondolkodás nélkül elindul felfelé: közben veszi észre, hogy Kristóf neki háttal áll a vashídon, várva, hogy a „lift” levigye majd a színpadra. Endre megtorpan: „Te rohadék! Miattad kellett ezt tennem!” Agyát elborítja a düh…

 

-„De én ezt nem bírom tovább! Elegem volt!” – Annácska profihoz méltó módon fakad sírva és szalad ki a színpadról. Amint kiér, könnyei elállnak, arcát megtörli és mivel mozgást hall a feje fölül, felnéz. „Nahát! Mit keres itt Endre?” – de nincs ideje ezen gondolkodni, sietnie kell vissza a színpadra, máris hallja Zsolt végszavát.

 

Elvira az öltözőben ül a tükre előtt: várja, hogy az ügyelő szólítsa. „Hova tűnt Tibor? Öt perc és jön a nagyjelenetünk!” Valahol az emeleten egy ajtó csapódik. Elvira idegesen felugrik és kinéz a folyosóra: sehol senki.

 

Tibor – miután végzett felesége lábának masszírozásával – szó nélkül kiment az öltözőből olyan arccal, mint aki súlyos lépésre szánta el magát. Végigosont a folyosón, nem találkozott senkivel. Ha elég gyorsan végez, még idejében, Elvira tudta nélkül elsimíthatja a dolgát.

„Meg fogom tenni! Érzem, hogy nem helyes, de nem tudok ellenállni. Megteszem…” Fejét a tenyerébe ejti, és vad elszántsággal gondolja végig a tervét.

 

Váradi Osztay iránti aggodalmában felkel és halkan otthagyja az igazgatói páholyt. Végigmegy a félköríves folyosón, majd az emeleti ruhatár előtt végigmegy és a folyosó végén nyíló ajtón át máris a színpad mögött találja magát. Lenéz a színpadra, látja Csejtei művésznőt és feljebb pedig Szentpéteri áll, zakóját igazgatja és készül a belépőjére.

-Jobban vagy? – kérdi Váradi, amint benyit az irodájába, ám meglepve tapasztalja, hogy a kanapé üres. Osztay sehol.

Viktor remegő kézzel nyomja el cigarettáját az asztal apró márvány hamutartójában a színház büféjében. Látja maga előtt, ahogy Andor széles vállán ott pihen Kristóf keze és szemében megvető és kihívó gúnnyal ránéz és tudja, hogy mennyire fáj neki látni ezt az egészet.

A bejárat felett lógó órára néz. Pár perce van, és a színpadon kell lennie. Feláll és kimegy a büféből. A folyosó végén lévő ajtó félig nyitva: odamegy és beles rajta. Egy apró technikai helyiségbe nyílik, ami most – valószínűleg szabálytalanul – üres. Az ügyelő sehol. Egy apró kör alakú ablak van az ajtóval szemben. Viktor belép és kinéz rajta: az acélhíd tetején ott látja Kristófot, több méterrel a színpad felett. „Mennyire egyszerű lenne megszabadulni tőle… csak egy lökés…”

-Igen… egy lökés! – mondja ki hangosan és megborzong a gondolatra. Hirtelen megfordul és egy szakállas férfival találja szemközt magát. Zsolnai Aladár, a színház ügyelője az.

-Elnézést, én csak… szóval… - kezdi zavartan, majd gyorsan megkerüli a munkaruhás férfit és a folyosó végéhez rohan.

„Na, hogy rohan a művész úr…” – gondolja a szakállas és zsebéből elővéve laposüvegét, nagyot kortyol.

 

Maróti Sándor, idegessége csillapodván, úgy dönt, az igazgatói páholyból nézi végig a második felvonást. Már nem tehet semmit, csak remélheti, hogy legalább annyira betartják utasításait a színészek, mint az első felvonásban. „És remélem, a veszekedési jelenetet sem változtatja valósággá az az idióta Elvira. Én nem az ő szaros családi konfliktusukat akarom bemutatni a nézőknek… az majd pár hét múlva úgyis a bulvárlapok címoldalán lesz.”

Kezét zsebre vágva ballag végig az üres folyosón, Váradi épp akkor lép ki az irodájából.

-Sándor! Nem láttad Pétert? – kérdi az igazgató színháza főrendezőjét.

-Nem. Miért? Valami történt? – Maróti teljesen érdektelen, meg se próbál úgy tenni, mintha érdekelné Osztay holléte.

-Nem érezte jól magát és ledőlt egy kicsit, de most nem találom.

-Talán már a nézőtéren van és figyeli, hogy születik egy új színházi mérföldkő! – vigyorog Maróti. – Épp hozzád készültem a páholyba. Úgy döntöttem, onnan nézem a második félidőt!

Váradi visszamosolyog.

-Igazad van. Majd az előadás után megkeresem Pétert. Gyere! – és Maróti vállát átkarolva belépnek a színpad felett végighúzódó, az emeleti nézőteret az igazgatói folyosóval összekötő kis folyosóra. Maróti akkor veszi észre, hogy Kristóf ott áll egyedül a hídon. Hirtelen fut át az agyán egy kép: Kristóf, ahogy lezuhan a mélybe. „Micsoda reklám!” – vigyorodik el.

-Bocsáss meg, de még valamit meg kell néznem… tudod, az utolsó percig rendezek! – mondja Váradinak. – Menj csak, rögtön jövök én is! – azzal sarkon fordul és visszalép az ajtón.

„Lelkiismeretes alkalmazott. Még a premieren sem dől hátra.” – fut át Váradi fején, ahogy visszasiet a páholyba. Aztán el is felejti az egészet, mikor a polgármester halkan odasúgja:

-Gratulálok, Károly! Ismét zseniálisat alkottatok!

Megosztás a facebookon