HARMINCKETTŐ

 

Az igazgató hatalmas irodája ablakánál állt és a sötét utcát nézte. Gondolatok kavarogtak a fejében, nyugtalan volt.

„A bemutatónak lőttek! Gyilkosság a színházamban… Kristóf meghalt, az előadás…” Megrázta a fejét, azt remélve, hogy talán leülepednek a belső hangok, melyek szüntelenül keringtek odabent.

Kopogtak, majd nyílt az ajtó. Váradi megfordult: Szegedi állt a küszöbön.

-Jöjjön, jöjjön, hadnagy úr! – tessékelte be a rendőrt az irodájába. Leültek arra a bőrkanapéra, amin pár órával ezelőtt még Osztay pihent.

-Sikerült beszélnie a művésznővel? – kérdezte Váradi.

-Igen, bár sajnos nem sok eredménnyel. Állítása szerint szinte bárki tudhatott arról, hogy ön ma fogja neki készpénzben átadni a gázsiját és mivel az öltözője szinte végig üres volt… - a felügyelő jelentőségteljesen befejezetlenül hagyta a mondatot. – Gondolom, önnek sincs fogalma, ki lehetett a tolvaj?

„Csak képzelem vagy tényleg habozik?” – ráncolta a homlokát Szegedi, miközben Váradi válaszára várt.

-Nézze, hadnagy úr, ez igen kényes és kellemetlen kérdés. Gyakorlatilag azt kérdezi, a színházamban ki az, akiből kinézem, hogy lopni lenne képes?

-Becsülöm az éleslátását, direktor úr, de attól tartok, ebben az irányban kell gondolkodnunk. A portát őrzik, idegen nem jöhetett be, annak ellenére sem, hogy a bemutató miatt talán többen vannak a színházban a kelleténél.

Váradi lehajtotta a fejét és nagyot sóhajtott.

-Igen, én magam is erre gondoltam… sajnos! – majd a hadnagyra nézett – De attól tartok, nem tudok megnevezni senkit, aki bármilyen okból kifolyólag arra vetemedett volna, hogy meglopja a művésznőt!

Szegedi nem válaszolt, csak az igazgatót nézte.

-Hát… rendben van. Most viszont térjünk rá az este fájdalmasabb részére. Meséljen nekem az áldozatról. Milyen ember volt ez a Szentpéteri Kristóf?

Váradi felállt és az ablakhoz ment, onnan beszélt a hadnagyhoz, miközben a sötét utcát bámulta.

-Kristóf olyan színészi tehetség, ami nem gyakran adódik egy nemzedékben. Bármit el tud játszani: drámát, komédiát, megnevettet és megríkat, amire épp szükség van. – megrázta a fejét – Látja, jelen időben beszélek róla, pedig… - nagyot sóhajtott – Én nem is értem ezt az egészet! Biztos benne, hogy szándékosság rejlik az eset mögött? Én ezt képtelen vagyok elhinni! Gyilkosság a színházamban!

-Hallotta, ahogy felolvastam a levelet! Attól tartok, ez minden kétséget eloszlat arra nézve, hogy véletlen volt-e a zuhanás vagy sem?

Váradi elgondolkodott.

-Megnézhetném a jegyét?

Szegedi benyúlt öltönye belső zsebébe és elővette. Kis halványzöld téglalap volt, alig nagyobb egy normál kártyanaptárnál, rajta VT kezdőbetűk egymásba fonódva.

-Ez a mi jegypapírunk. Ezt csak mi használjuk itt a színházban, a pénztárban. A jegyet itt vették nálunk! – jelentette ki Váradi határozottan.

-Szóval, ha jegyirodában vagy valami más úton vásárolták volna a jegyet, akkor más lenne a papír? – kérdezte a hadnagy.

-Igen! A jegyirodák hosszúkás, fehér, vonalkódos jegypapírt használnak, arra nyomtatják a központi rendszerből kiválasztott jegyet. Mi viszont, itt, a pénztárban ilyen zöld monogramos papírt használunk.

-Gondolom, ha a szék száma alapján meg is tudnánk, mikor vették a jegyet, azt nem tudnánk kideríteni, hogy ki?

-Nem! – rázta meg a fejét Váradi – Természetesen azt nem. Egyébként a nyomtatás dátuma itt van a jegy hátulján.– és a hadnagy felé fordította a kis papírt. – Látja?

-Ez majdnem egy hónappal ezelőtti időpont!

-Igen. És ha nem tévedek… - Váradi az asztalához sietett és belelapozott határidőnaplójába. – Jól emlékeztem! Ezen a napon kezdtük árulni a „Káros az egészségre” előadásaira a jegyeket. Iszonyú nagy tömeg volt, szinte az összes jegy elkelt aznap egy hónapra előre.

-Vagyis a tömegben bárki is vásárolta meg a jegyet, a pénztáros nem fog rá emlékezni… - fejezte be a gondolatot a hadnagy. – Okosan kigondolta a tettes ezt az egészet. E felől bebiztosította magát.

­Váradi visszaült a hadnagy mellé a kanapéra.

-Ez az egész olyan borzasztó! Félbeszakadt az előadás, új színészt kell keresnem Kristóf helyére, napokig elmaradnak az előadások, a jegyek árát vissza kell fizetni… - felkapta a fejét a hadnagyra nézve – Istenem, biztos önzőnek tart, de látja, én még most is színházigazgató vagyok! – keserűen elmosolyodott.

-Ugye ön az igazgatósági páholyban volt, mikor a zuhanás történt? – kérdezte Szegedi.

-Igen, a polgármesterrel és a feleségével. Az a hang… borzasztó volt!

-Elmondaná, hogy alakult az ön mai napja?

Váradi pár percig gondolkodott, majd összeszedetten, lassan beszélni kezdett.

-Tíz óra körül értem be a színházba. Megnéztem, minden rendben van-e a nézőtéren, a parti szervező céggel, levelekre válaszoltam, telefonáltam… szinte egész nap futkároztam fel és alá. Öt óra tájban aztán elkezdtek szállingózni a színészek, az ablakból láttam megérkezni néhányukat. Arra gondoltam, micsoda színházi fordulópont lesz ez az este! És… és tényleg az lett! – ismét egy nagy sóhaj hagyta el az ajkát – Aztán átöltöztem és lementem, hogy fogadjam a díszvendégeket. És persze nem feledkeztem el Csejtei művésznő gázsijáról sem, a megbeszéltek szerint átadtam neki a pénzt az előadás előtt.

-Nem tapasztalt, látott semmilyen szokatlant előadás előtt?

Váradi elmosolyodott:

-Hadnagy úr, látott már felbolydult méhkast? Szorozza be öttel és akkor képet alkothat egy színházról bemutató napon. Talán még azt se vettem volna észre, ha egy fehér elefánt sétál fel és alá a színpadon! Mindenhol emberek nyüzsögtek, mindenkivel váltottam néhány szót és aztán felkísértem a polgármesteréket a páholyba és ott is voltam az egész első felvonás alatt.

-Értem. Aztán a szünetben jött az egész elölről, igaz? – villantott egy bátorító mosolyt a hadnagy az igazgató felé.

-Ó, igen! Akkor jöttek a gratulációk, mindenki el volt ragadtatva és persze azonnal közölni akarta ezt velem.

-Végig a vendégekkel foglalkozott a szünetben?

-Nem! Bejöttem ide az irodámba és kicsit kifújtam magam.

-Egyedül volt?

-Nem. Péterrel – Osztay Péter, az egyik rendezőnk – futottam össze a folyosón. Ő is gratulált és bejött velem az irodába. Nem érezte jól magát, elég sápadt volt, hát ledőlt egy kicsit… pont ide, erre a kanapéra. Aztán visszamentem a páholyba.

-Értem. És Osztay Péter itt volt egész végig?

Váradi felállt, nem bírt egyenesen a rendőr szemébe hazudni.

-Nos… igen, igen, itt volt!

-Ön visszajött ide és megnézte őt? – kérdezte a hadnagy.

-Neeeem…. nem! De gondolom, ha jobban is lett, akkor talán visszament a nézőtérre, valahol az emeleten ült. Bár én azt hiszem, itt maradt és pihent, amíg nem történt az a szörnyűség, mert aztán a színpadon ott volt, amikor mindannyian felszaladtunk.

Váradi későn jött rá, hogy tán olyat mondott, amit nem kellett volna. Ám a hadnagy szerencsére nem vette észre, mert nem reagált.

-Értem. Szóval ön a páholyban volt végig, Osztay Péter pedig itt pihent az ön irodájában.

-Így van!

-Milyen viszonyban volt Kristóf a többiekkel? Rendezőkkel, színészekkel?

-Tudja, felügyelő, mi egy nagy boldog család vagyunk! Mindenki kedvel mindenkit, sokat vagyunk együtt és jól ismerjük egymást. Persze, vannak veszekedések, de csak úgy, mint ahogy minden családban.

A hadnagy bólintott.

-Valaki mégis úgy érezte, hogy az egyik családtag útjában áll!

Váradi megborzongott. A hadnagy becsukta a noteszét és felállt.

-Akkor, ha megengedi, kölcsönvenném az irodáját és itt hallgatnék ki mindenkit.

-Hogyne, hogyne, parancsoljon, hadnagy úr!

Szegedi a széles íróasztal mögé sétált.

-Megkérném, hogy menjen le a többiekhez és küldje fel Osztay Pétert! Szeretném hazaengedni, talán még nem érzi jól magát teljesen. És persze ön is hazamehet, nem hiszem, hogy tudna most segíteni.

-Nos, én… én még maradok, úgy hiszem, ez a leghelyesebb. Úgysem tudnék otthon nyugton lenni. – mondta Váradi és kisietett az ajtón.

Szegedi leült és elgondolkodva dobolt ujjaival az asztalon. Előtte egy, a tizedes által összeállított névsor azokról, akik odalent várták, hogy a hadnagy kihallgassa őket.

„Nagy boldog család…” – megrázta a fejét és várta, hogy megérkezzen a rendező.

 

Megosztás a facebookon

HARMINCEGY

 

A két férfi némán ment végig a hosszú folyosón, majd Váradi rámutatott egy ajtóra.

-Ez az, itt alakítottuk ki a művésznő öltözőjét. Szeretné, ha én is bejönnék önnel? – fordult a hadnagyhoz.

-Köszönöm, de nem. Attól tartok, önnek még lesz majd egy beszélgetése a művésznővel négyszemközt. – válaszolta – Menjen csak előre, néhány perc és az irodájában leszek!

Váradi sarkon fordult és a folyosó elején lévő lépcsőn felsétált a harmadik emeletre, egyenesen az irodájába.

A hadnagy körülnézett a folyosón, ahol néma csend uralkodott. Határozottan bekopogott.

-Karolina! Nyisson ajtót! – hallotta a hadnagy bentről Csejtei művésznő erélyes utasítását és egy pillanat múlva már szembe is találta magát a társalkodónővel. A nő arca hófehér volt, szemében mérhetetlen ijedtség tükröződött. „Ez a nő idegileg teljesen kikészült!” – futott át a hadnagy agyán.

-Köszönöm! – majd az idős asszonyhoz fordult – Művésznő! A rendelkezésére állok, kérem, meséljen el mindent, amit a rablásról tud.

A megszólított tudván, hogy övé a főszerep ebben a jelenetben, felállt és kihúzta magát. Öltöztetőnője ugrott, hogy támaszt nyújtson, de a művésznő elhessegette.

-Hagyjon! – a hadnagyhoz fordult – Odafent már elmondtam, amit erről a gyalázatos ügyről tudok. – ajkai pengevékonyra keskenyednek, egész magatartása türelmetlenséget sugároz.

-Igen, de szeretném, ha újból elmondaná lépésről-lépésre, mi történt itt az öltözőjében! – Szegedi -nagy rutinnal - jól kihallatszó alázatot csempészett a hangjába, tudván, hogy a Csejtei-félék ezt a fajta szent áhítatot súroló csodálatot várják el a velük folytatott társalgáskor a beszélgetőpartnertől.

-Nos, a kezdés előtt körülbelül egy órával érkeztünk meg, a színház által rendelkezésemre bocsátott gépkocsin. Karolina – intett fejével a sarokban csendesen meghúzódó nő felé – természetesen velem együtt utazott. A földszinti öltözőhöz ragaszkodtam, mert ez az épület egy labirintus és én nem vagyok hajlandó lépcsőket mászni fel-le.

-Mikor kapta meg ezt a helyiséget öltözőnek? – kérdezte a hadnagy.

-Szinte azonnal. A direktor úr nagyon kedves és megértő volt velem, így már az olvasópróbák szünetében is ide tudtam visszavonulni, felfrissíteni magam.

-Szóval mindenki tudta a színházon belül, hogy önnek ez lesz az öltözője. – mondta a hadnagy, inkább kijelentve, mint kérdve.

A művésznő nem is érezte kérdésnek, így tovább folytatta.

-Miután felkerült a sminkem és a jelmezem is már rajtam volt, megérkezett Váradi úr és átadta a gázsimat – készpénzben.

-Khm… miért ragaszkodott hozzá, hogy ekkor és így kapja meg a pénzt? – kérdezte némileg zavarban a hadnagy, attól tartva, hogy egy kioktatást fog elszenvedni valamilyen előtte rejtett színházi szokás miatt.

-Tudja az apám mindig arra tanított: „Csak akkor fogadj el pénzt, ha már elvégezted a munkát!” És ha hiszi, ha nem, hadnagy úr, nem rövid színházi pályámon soha nem cselekedtem másként. Természetesen tudtam, hogy egy igen nagyszabású estély lesz majd a bemutató után és nem várhattam el az igazgatótól, hogy akkor még a javadalmazásomra is időt szakítson, így abban állapodtunk meg, hogy azt majd a bemutató előtt személyesen adja át az öltözőmben. És így is történt.

-Ez körülbelül mikor történt?

-Nem figyeltem az órát, de mivel nemsokkal utána kezdődött az előadás, azt mondanám – figyelembe véve a késést, ami ugyan felháborító, de ma már a pontosság egy színházban sem szent –, szóval azt mondanám, valamivel háromnegyed hét után lehetett.

A felügyelő néhány szót írt a noteszébe, majd ismét a művésznőhöz fordult.

-Mit gondol, az igazgató urat és önt leszámítva, hányan tudtak arról, hogy ön ma fogja készpénzben megkapni a gázsiját?

A művésznő nem gondolkodott, azonnal felelt.

-Nos, természetesen Karolina tudott róla, de ő elhanyagolható! – úgy beszélt alkalmazottjáról, mintha az nem is lett volna jelen a szobában – Én természetesen nem mondtam el senkinek, de tudja, hadnagy úr egy színház kis világ: amit ma csak ketten tudnak, azt holnap már mindenki! Bárki meghallhatta, hogy miről beszélgetek az igazgatóval az irodájában, mikor megállapodtunk, hogy eljátszom a rám osztott szerepet vagy az öltözőm előtt is volt lehetőség arra, hogy kifigyeljék, mikor előadás előtt a pénzt behozta. Tehát azt kell felelnem a kérdésére, hadnagy úr: a színházban bárki tudhatott erről!

A felügyelő elgondolkodva vakarta meg tökéletesre borotvált állát tolla szárával. „Hát ezzel nem jutottam közelebb!” De hangosan csak annyit mondott az öltözőasztalhoz lépve:

-Meg kell kérdeznem, pontosan mekkora összegről van szó?

A művésznő nem jött zavarba. Kivette a hadnagy kezéből annak noteszét, egy üres oldalhoz lapozott és apró, szálkás, ám határozott számokkal egy összeget írt le. A hadnagy szeme alig észrevehetően elkerekedett: olvasta ő is a bulvárlapok találgatásait, de nem gondolta, hogy ilyen hatalmas anyagi áldozatot hozott Váradi és a Városi Teátrum azért, hogy Csejtei művésznőt szerződtesse.

Az érintett azonnal észrevette a hadnagy elképedését, mosolyogva a hadnagyra nézett és kozmetikusa által ívesre rajzolt bal szemöldökét kérdőn felvonta.

A hadnagy azonnal visszatért a korábbi magabiztos önmagához.

-Melyik fiókban volt a pénz?

-A bal felsőben.

-És mikor vette észre, hogy eltűnt?

-Az igazgató úr előadás előtt behozta, akkor a fiókba tettem. A szünetben nem nyúltam a fiókhoz, így lehet, hogy már az első felvonás alatt megtörtént a rablás. Amikor aztán a második felvonásban történt az a kis… kellemetlenség, rögtön visszavonultam ide, mert heves szívdobogás fogott el.

„Kellemetlenség! Finom megfogalmazása a gyilkosságnak!” – gondolta a hadnagy.

-A jelenetek közt, mikor nem volt színpadon, nem jött ide vissza?

-Nem! Elég sokat voltam színpadon és mivel csak egy-egy blézert és kalapot kellett cserélnem, úgy döntöttem, azt meg tudom tenni a takarásban is. Karolina egész végig készen állt és segített mindenben!

-Tehát onnan, hogy felment a függöny, egészen a szünetig az ön öltözője üres volt. Majd a szünet után egészen a… - a hadnagy nem tudta a „kellemetlenség” szót használni – az előadás félbeszakadásáig szintén. Elég nagy intervallum, bárkinek lehetett lehetősége a rablásra.

-És az ön feladata az, hogy kiderítse, ki volt az az enyveskezű tolvaj! – a művésznő tekintete metszően fúródott a hadnagyéba. Elfordult, mintha le akarta volna zárni a beszélgetést.

-Természetesen, mindent meg fogunk tenni. Máris küldök valakit, aki leveszi az ujjlenyomatokat az asztalról. – mondta a hadnagy – Ám szeretném, ha az este másik történéséről is beszélnénk néhány szót!

A művésznő megfordult, állát felszegte.

-Mit akar hallani? Nem tudok semmit! Az a szerencsétlen fiú rosszul lépett és leesett, sajnálatos baleset volt.

-Gyilkosság volt! Előre eltervelt, szándékos emberölés!

Csörömpölés hallatszott, a hadnagy megfordult. Az öltöztetőnő riadtan állt egy kávéscsésze összetört romjai fölött.

-El… elnézést! Amilyen ügyetlen vagyok, elejtettem a csészét! Ss… sajnálom!

A művésznő lesajnáló pillantással mérte végig alkalmazottját, majd ismét a hadnagyhoz fordult.

-Gyilkosság? Mit nem mond! És már azt is tudja, ki tette és miért? – hangjában némi gúnyos él volt, de a legkevesebb részvét sem érződött a fiatal élet iránt.

-Valaki meghívott engem erre az előadásra, egy jegyet küldött postán. És néhány jel arra utal, hogy nem véletlen volt a zuhanás.

-Nos, hadnagy úr, én ártatlan vagyok! Még a lépcsőket sem mászom meg, gondolhatja, hogy azon a meredek vaslétrán nem fogok felkúszni, hogy egy ismeretlen fiatalembert a mélybe taszítsak. És mellesleg az alibim szilárd: én a színpadon voltam, mikor lezuhant!

-Természetesen nem állt szándékomban gyanúsítani önt, csak gondoltam, megfigyelt az este folyamán valamit, bármilyen apróság is legyen, ami esetleg felkeltette a figyelmét, csak nem tudta megmagyarázni, és ami esetleg segíthet abban, hogy megoldjuk ezt az ügyet.

A művésznő leült és kihúzta magát.

-Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, hadnagy úr, de engem kizárólag egyetlen ügy megoldása érdekel: a kirablásomé!

Szegedi némán állta a művésznő tekintetét, majd így szólt.

-Nagyon köszönöm, művésznő! Máris jön az ujjlenyomatos kolléga és ön természetesen mehet haza! Még egyszer köszönöm!

A művésznő némán biccentett, ezzel jelezve, hogy részéről vége a kihallgatásnak, mehet a hadnagy Isten hírével.

Szegedi kifelé menet az öltöztetőnőhöz fordult.

-Minden jót, asszonyom! – majd szemével alig észrevehetően intett a folyosó felé és kiment.

Néma csend telepedett az öltözőre, majd Karolina szólalt meg.

-Szerzek egy seprűt és összesöpröm a szilánkokat! Azonnal jövök, művésznő! – zavartan elmosolyodott, majd kisietett az ajtón.

Csejtei művésznő elgondolkodva nézett szembe tükörképével az öltözőasztal felett.

A hadnagy a folyosó végén állt és fejét felkapta, mikor hallotta az ajtót nyílni!

- Erre!

Karolina halkan végigszaladt a folyosón a hadnagyhoz.

-Köszönöm, hogy kijött! Gondoltam, jobban tud beszélni, ha az úrnője nem tartja magán a szemét. – mondta Szegedi kedvesen, megpróbálva lelket önteni a megtört nőbe.

-Ii… igen, de igyekeznem kell, a művésznőnek bármikor szüksége lehet rám!

-Mondja, egészen biztos, hogy nem a művésznő tette el a pénzt valahova és nem emlé…

Karolina közbevágott:

-Nézze, hadnagy úr! A művésznő idős, de szellemileg teljesen friss! Tisztában van azzal, mit tesz és mond és talán ravaszabb, mint mi ketten együtt! Higgye el, azt a pénzt ellopták, valaki besurrant az öltözőbe és elvette! Előadás előtt én magam tettem be abba a fiókba.

A felügyelő látta az asszony szemében a főnökét védő tűz magasra csapó lángjait. Elmosolyodott:

-Látom, ön nagyon hűséges! – majd hirtelen témát váltott – És a gyilkosságról sem tud semmit? Ön végig a takarásban volt, nem látott semmit, senkit?

-Ó, hadnagy úr, ne higgye, hogy azért, mert ott voltam, volt nekem időm bárhova is figyelni a művésznőn kívül! Ahogy kijött a színpadról, már segítenem kellett öltözni, italt hozni, betakarni, megmasszírozni a lábát, ha elfáradt… még gondolkodni se volt időm, nemhogy nézelődni!

„Egy igazi rabszolga, aki észre sem veszi, hogy láncon tartják!” – vonta le a következtetést a felügyelő magában.

-Rendben van, köszönöm! De ha bármi eszébe jutna…

-Szegény, szegény fiú! – mondta hirtelen Karolina, szeme a távolba meredve – Ilyen fiatal, egészséges és… - hangja elakadt, majd hirtelen magához térve szólalt meg – Mennem kell vissza, elnézést!

Elrohant, majd a folyosó közepén lévő takarítószeres szekrényből előkapott egy partvist és egy lapátot és bement a művésznő öltözőjébe. A hadnagy még hallotta a csukódó ajtón kiszűrődő parancsoló hangot:

-Honnan hozta azt a partvist, Karolina? Mi tartott ennyi ideig? – majd a bezárt öltözőből tompán kihallatszott az öltöztetőnő esdeklő hangjának duruzsolása.

A hadnagy megcsóválta a fejét. „Furcsa egy asszony! Érzékeny és nagyon riadt, ugyanakkor hű cseléd, ízig-vérig szolgatípus.” Még egyszer végignézett a folyosón, majd felment a lépcsőn, hogy először is Váradival beszéljen.

Megosztás a facebookon

HARMINC

 

A színpadon Kristóf teste mellett egy nő térdelt. Hosszú szőke haját lófarokba kötve viselte, fekete farmert és fekete pólót viselt, valamint sportcipőt. Hollós Viktória kinézete megtévesztő volt: a törékeny, vékony szőke lány a legtöbb férfiban felébresztette a lovagiasságot és persze sokukban kevésbé nemes érzéseket is. Ám a látszat csalt: Viktória évek óta az egyik legtehetségesebb bűnügyi helyszínelőként végezte munkáját, semmi nem kerülte el figyelmét. Kollégái tisztelték, kedvelték és a lány meg is tett mindent, hogy e tisztelet ne csorbuljon.

A közeledő lépések zajára felnézett és rámosolygott a hadnagyra:

-Erik! Lám, együtt kerültünk reflektorfénybe! – utalt a színpadot betöltő hatalmas lámpák vakító fényére.

-Bizony… nagyanyám mindig azt szerette volna, ha a világot jelentő deszkákon találom meg életem célját, akár az ő apja. Féltett a rendőri munkától. Drága nagyi, ha figyelsz odafentről, most láthatod: a színészi munka sem veszélytelenebb a rendőrinél. – majd lenézett a földön fekvő alakra – Mit tudunk?

-Nyaktörés. A zuhanás után szinte azonnal meghalt. Olyan erősen csapódott a színpad kemény deszkáihoz, hogy a nyakszirt nem bírta a hirtelen erőteljes oldalra lökődést és azonnal eltört a nyaka. Semmi esély nem volt arra, hogy újraélesszék.

A hadnagy felnézett a színpad felett magasan a sötétbe húzódó vashídra.

-Semmi esélye nem volt. – ismételte félhangosan gondolataiba merülve – Ezt valaki nagyon jól tudta. Csak egy apró lökés kellett, ő elveszítette az egyensúlyát és… - tekintetével végigkövette a lelki szemei előtt lezuhanó vékony testet – és itt véget is ért egy ígéretes karrier. És valaki erre számított, sőt tudta, mert azt akarta, hogy én itt legyek és szemtanúja legyek ennek az egésznek. És azt kell kiderítenünk, hogy ki lehetett az?

Leguggolt a holttest mellé.

-Ilyen fiatalon ilyen undorítóan bevégezni… - mormolta magában. Kezét végighúzta a fiú nyakán, megnézte a lazán megkötött selyemnyakkendőt, majd a felfelé fordult jobb tenyeret. Szegedi összeráncolta homlokát, szemöldökei összeszaladtak. – Hmm… ez érdekes. – Átnyúlt a test másik oldalára és óvatosan kihúzta a test alá szorult bal kart és felfelé fordította a fiú kézfejét. A hadnagy megcsóválta a fejét.

-Találtál valami figyelemre méltót? – kérdezte Viktóriától.

-Igen. – a lány felmutatott egy átlátszó tasakot, benne néhány igen hosszú fekete hajszállal – A vállán és a hátán találtam. A fehér ingen szinte kiáltottak azért, hogy megtaláljam őket. Legalább tizenhat-tizennyolc centi hosszúak. Szóval biztos, hogy nem az áldozaté.

Szegedi a fiú rövidre nyírt, sportos frizurájára nézett, majd elgondolkodva végigfuttatta tekintetét a holttesten ismét.

-Vihetitek. A többit majd odabent!

Viktória bólintott.

-Igyekszem a boncolással és megkapod a jelentést, amilyen hamar csak lehet. Bár nagy meglepetés nem fog érni: egyértelműen a zuhanásba és az utána bekövetkező nyaktörésbe halt bele. – elfintorodott jellegzetes mimikájával – Nem a legkellemesebb vég, az biztos!

Miközben összeszedelődzködött, Erik hátrament a színpadot átkutató kollégákhoz.

-Mi a helyzet? Találtak valamit?

A tizedes, aki az előbb felkísérte az emeleti folyosóra, majd értesítette a helyszínelők megérkezéséről, most ragyogó arccal fordult felé: kezében ő is egy átlátszó tasakot tartott.

-Hadnagy úr, ezt nézze meg!

Erik elvette a tasakot a tizedestől és a színpadot betöltő reflektorfény felé tartotta. Ajkait elcsücsörítette és halkan füttyentett.

A tasakban egy aranyszínű toll hevert, rajta T.E. monogrammal. A fény meg-megcsillant a tasakban pihenő íróeszközön, szikrázva szórva a neheztelést, amiért gazdája ily óvatlanul bánt vele.

-Hol találták ezt? – fordult a tizedeshez.

-Itt, a holttesttől alig egy méterre. Gondolja, hogy köze lehet a gyilkossághoz?

A hadnagy elgondolkodva nézett a tollra.

-Nos, talán igen.

-És mit jelenthet a T.E.?

-Túl Egyszerű! – mondta a hadnagy, majd a tizedes zavart arcát látva elmosolyodott – Egy kétbalkezes gyilkos, aki itt hagyja a névjegyét? Persze, kényelmes megoldás lenne, de azt hiszem, ilyen még a könyvekben sincs. – fogta a tollat és zsebre vágta.

Miután látta, hogy a színpadon már nincs több látnivaló, a takarásba ment és felmászott a fekete vaslétrán. Végigment a kis oldalhídon, majd rálépett a díszlett feletti vashídra, aminek közepéhez csatlakozott a „lift”, amin Kristófnak meg kellett volna érkeznie a színpadra.

A hadnagy óvatosan kapaszkodva végigment a hídon és lenézett a mélybe. Alatta épp most tették zsákba Kristóf holttestét, a zippzár érdes hangja alig hallhatóan hatolt fel a magasba hozzá. Körülnézett, de a félhomályban nem sok mindent lehetett látni. Lekiabált beosztottjának:

-Tizedes! Idefent végeztek már?

Elmosolyodott, mikor látta, hogy a fiatal rendőr – nem tudván hirtelen, honnan jön főnöke hangja – idegesen kapkodta fejét jobbra-balra, előrement a színpadnak, benézett a most üresen hagyott zenekari árokba, majd tanácstalanul visszabotorkált középre.

-Felfelé nézzen, tizedes! – segített Szegedi és ismét mosolyra derült, mikor a rendőr bamba arccal nézett fel hozzá. – Azt kérdeztem, idefent végeztek már?

-Igen, uram! Semmi használható nyomra nem akadtunk. Egyelőre a toll az egyetlen, ami persze lehet, hogy a darab egy kelléke és nem is igazi bizonyíték! – kiabált fel a tizedes.

„Lehet, hogy nem is igazi bizonyíték… igen, ez igen valószínű, de kétlem, hogy kellék lenne!” – gondolta magában a hadnagy, majd miután még egyszer körülnézett, végigment a hídon és most a másik oldalon lévő vashídon ereszkedett le a színpadra.

-Tizedes! – szólt – Én most felmegyek az igazgatóhoz, váltok néhány szót mindenkivel, addig szeretném, ha átnéznék az összes öltözőt. Mindenkit ott fogok az emeleten, dolgozzanak nyugodtan, de alaposan, megértette?

-Igen, hadnagy úr! – azzal elsietett és öt-hat embert maga mellé véve, felsiettek az első emeletre a színpad mögötti lépcsőn, hogy a parancsnak megfelelően módszeresen átkutassák az öltözőket.

A hadnagy lement a színpad sarkában lévő lépcsőn a nézőtérre, végigsétált gondolataiba merülve. Kiment a földszinti ruhatárhoz, balra fordult és felment a széles márvány lépcsőn az emeleten várakozó társasághoz.

Néma csend fogadta az érkezését, minden szempár rászegeződött.

-Tudom, hogy fáradtak és hogy mindnyájan mennének haza, de arra kell kérnem önöket, hogy maradjanak még itt. Az igazgató úr engedélyével – és itt Váradi felé fordulva biccentett egy aprót – az irodájába várnám önöket egyenként, hogy elmondják, mit tudnak az este történtekkel kapcsolatban. Ígérem, igyekszem minél gyorsabban lefolytatni a beszélgetést mindenkivel, hogy aztán a hátuk mögött hagyhassák ennek a kellemetlen estének a színhelyét.

-De hát mit tudnánk mondani? Nem láttunk semmit, a színpadon voltunk és egyszer csak… egyszer csak leesett! – kiáltott fel Annácska, már-már hisztérikusan – Miért nem hagy minket békén?

Zsolt átölelte és próbálta csitítani.

-Nyugodjon meg, kisasszony! – fordult hozzá a hadnagy – Nem azt állítottam, hogy tudják, ki ölte meg Szentpéterit, de bármilyen apróság, amit észrevettek, fontos lehet a nyomozás szempontjából.

Várta, hogy mások is közbeszólnak, de mivel senki nem nyitotta szólásra a száját – bár egy-két tekintet megvillant, néhány összenéztek, ez beszédesebb volt a hadnagynak minden szónál -, tehát mivel nem szólalt meg senki, újra Váradihoz fordult.

-Mehetünk igazgató úr? Előbb önnel beszélnék, aztán egyenként hívom majd a többieket is! – hirtelen a fejéhez kapott – Majd elfelejtettem! Talán úgy illenék, hogy először Csejtei művésznővel beszéljek. Talán egyetértenek abban, hogy koránál és egészségi állapotánál fogva neki kellene a leghamarabb szabadulni innen. És ugye nem feledkezhetünk meg az öltözője kifosztásáról sem. Kérem, menjen előre és néhány perc múlva jövök én is!

Váradi felállt és a hadnagyhoz lépett.

-Kérem, örömmel állok a rendelkezésére és minden segítséget megadok önnek ahhoz, hogy ezt a sajnálatos esetet minél előbb lezárhassa! A művésznő a földszinten kapott egy öltözőt, nem akart lépcsőt mászni. – magyarázta Váradi. – Jöjjön, odakísérem, aztán várom az irodámban!

Végigmentek a folyosón, majd le a márványlépcsőn a földszintre.

A többiek némán ültek. Most, hogy a hadnagy ismételten a gyilkosság szót használta, minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá vált mindenki számára: itt nem balesetről van szó, az este folyamán bekövetkezett halál előre eltervezett és erőszakos volt. A gondolat mindenkinek a torkára forrasztotta a szót.

Megosztás a facebookon

SZÜNET

HUSZONKILENC

 

Az emeleti páholyok előtti félköríves folyosón még mindig ott álltak a megterített asztalok. Ám most – a szünettel ellentétben – már nem üresen, hanem gazdagon megterítve mindenféle finomsággal. Roskadoztak az asztalok a gyümölcsöktől, salátáktól, desszertektől, a rozsdamentes fedővel letakart ételmelegítőkben szép szelet húsok vártak arra, hogy a – tervek szerint – elragadtatott nézők jó étvággyal fogyasszák el őket és közben dicsérjék, magasztalják az este sztárjait és magát az előadást.

A szünet végeztével dolgukat tökéletesen értő felszolgálók fekete egyenruhában, hófehér kötényben hangtalanul kezdtek sürögni és megtöltötték az asztalokat az ételekkel. Igazi profi csapat volt, feladatuk egyszerű volt, ám hibázni nem lehetett: mire az előadásnak vége, legyen minden étel a helyén és ne legyen üres tányér, ne legyen feltöltésre váró pohár senkinél.

És bár az est tökéletességére vonatkozó terv rájuk eső részét hibátlanul és maradéktalanul végrehajtották, ezen kívül semmi nem ment úgy, ahogy azt előre elgondolta a vezetőség, élükön Váradi Károllyal.

 

Az igazgató egy kényelmes kanapé sarkában ült összetörve, körülötte a társulat tagjai: ki-ki egyedül vagy kisebb csoportokban.

A színház orvosa, Aszódi Zoltán megvizsgálta Kristóf testét. A fiún már nem tudott segíteni, nem is lehetett. A zuhanás után azonnali nyaktörést szenvedett. Vállalta, hogy a test mellett marad, míg a mentők meg nem érkeznek.

Váradi mellett Péter ült. A hosszú hajú, fiatal, máskor pirospozsgás férfi most sápadtnak és megtörtnek látszott. „Remélem, nem látott meg senki! Hogy magyaráznám meg a dolgot, ha bárki is szemtanúja volt annak, hogy hol jártam?” Próbált nem idegesnek látszani annál jobban, mint ami elvárható, ha az ember munkahelyén egy sajnálatos baleset történik egy kollégával. „Baleset volt, persze, hogy baleset! Károly tanúsítja majd, hogy az irodájában hagyott lepihenni. Ő az én alibim!” – és az igazgató felé fordulva halványan rámosolygott főnökére és szeretőjére.

Károly észrevette a mosolyt és viszonozta azt, ugyanakkor őt sem hagyta nyugodni valami. „Hol volt Péter, mikor visszamentem az irodába? Hova mehetett? És mit csinálhatott? És ez a baleset… istenem, ebből hatalmas botrány lesz!”

Egy szomszédos kanapén Elvira és Tibor ült némán: a kívülálló azt gondolta, mindkettejüket az est váratlan tragikus fordulata foglalkoztatja, ám belül egészen máshol járt az eszük. Elvira nem tudta eldönteni – és a felfordulás miatt nem is maradt lehetősége arra, hogy férjénél négyszemközt nyíltan rákérdezzen -, hogy hol járt Tibor akkor, mikor csak pillanatok voltak hátra a színpadra lépésükig. És hogy lehet az, hogy olyan hamar ott termett a semmiből, mikor Kristóf lezuhant?

Tibor elmerengve önmagát marcangolta: „Megtettem! Ha ezt Elvira megtudja…”

Annácska és Zsolt, a színpadon összeszokott páros a civil életben is baráti, sőt, már-már testvéri szeretettel tartott össze, így most sem volt kérdéses, hogy e válságos pillanatban egymást támogatják. Valér, Zsolt szerelme mellettük állt és halkan beszélgettek.

-Olyan borzasztó volt! Az a hang… a becsapódás… - Annácska hangja elcsuklott, szőke fürtjei idegesen hullottak alá, ahogy fejét lehajtotta, hogy könnyeit elrejtse – Én úgy félek!

-Ugyan, ne butáskodj! Egy szörnyű és buta baleset volt! A díszlet… - itt Zsolt elharapta a mondat végét, mert pillantása találkozott Valéréval.

-Igen, a díszlet! Mondd, hogy az én hibám volt! Hogy miattam zuhant le, hogy én vagyok az oka annak, hogy ez az egész történt! – Valér a hisztéria határán állt. Nekitámadt Zsoltnak, de legjobban az bántotta, hogy az első gondolata neki is ez volt: ha nem ilyen díszletet, ha nem ilyen veszélyes díszletet tervez, talán nem történik meg ez a szörnyűség. – Vádolj csak!

-Nem úgy értettem, tudod jól! – Zsolt próbálta menteni a helyzetet, hisz nem egyszerűen egy kollégája volt Valér, hanem élete párja, szerelme, társa jóban és rosszban. – Kérlek, ne haragudj!

Annácska zsebkendőjével törölgette a szemét, közben tekintete ide-oda járt, fejében pedig gondolatok cikáztak. Ahogy észrevette a folyosó másik végén idegesen egy szendvicset majszoló Endrét, valami felrémlett benne. Egy kép. Endre a híd szélén. „De mit keresett ott? Neki nem is kellett volna még legalább tíz percig a színpad közelében lennie.”

Endre elvett egy szardíniás szendvicset és nem azért, mert éhes volt – gyomra görcsben -, hanem csak inkább azért, hogy ideges kezét lefoglalja valamivel. „Megtettem! Végre pont került ennek az ügynek a végére! El sem hiszem, hogy szabad vagyok!” – próbálta magát nyugtatni, de a józan ész le-lelépett trónjáról és az aggodalom és tettének napvilágra kerülésének lehetősége lépett helyébe.

Viktor és Andor egymás mellett ültek a vörös szőnyeges márványlépcsőn, távol a többiektől. Andor magához húzta Viktort, vállát átkarolta és hagyta, hogy a fiú szőke fejét a vállán pihentesse. Érezte Viktor egyenletes légzését. Nem szóltak, csak ültek némán és a balesetre gondoltak.

Andor alig két méterre állt attól a helytől, ahová Kristóf teste zuhant. Ő ért oda elsőnek, ő látta meg legelőször a fiú természetellenes pózba kicsavarodott fejét, ő nézett bele először a szerencsétlen fiú üveges tekintetébe. Megborzongott, ahogy lelki szemeivel látta az üresen, fénytelenül rápillantó szemeket.

Viktor megérezte Andor összerezzenését és közelebb bújt hozzá. Az ő fejében egész más, sokkal kellemesebb gondolatok cikáztak.

„Itt van velem. Átölel, érzem a teste melegét. Istenem, mennyire szeretem őt! Ha tudtam volna, hogy csak egy ilyen tragédia kell…” Nem fejezte be a gondolatot, helyette lehunyta a szemét, beszívta Andor arcszeszének fanyar illatát és szája sarkában apró mosollyal visszaidézte, hogy a fiú rögtön átölelte ott a színpadon. „Még mindig szeret! És az a mocsok pedig nincs többé!”

Szalay néni a ruhatárosokkal és nézőtéri felügyelőkkel együtt a földszinti büfénél ült össze. Izgatottan osztották meg egymással a történtek részleteit, mindenki kicsit kiszínezve azt, amit tudott és persze azt sejtetve, hogy még sokkal több információnak is a birtokában van, de azt – bármennyire is sajnálja – nem oszthatja meg senkivel.

Szalay néni nagyon sajnálta Kristófot, aki a kora alapján az unokája lehetett volna. Tulajdonképpen mindig úgy tekintet a fiatal színészekre és színésznőkre, mintha a nagymamájuk lett volna. Aggódva és drukkolva figyelte új bemutatóikat, be-benézett a próbákra, és ha bárkinek segítségre volt szüksége, tudták, rá mindig mindenben számíthattak.

-Megdöbbentő ez az egész. Olyan fiatal volt, erős és vidám. Éreztem én, hogy baj lesz abból a forgó-pörgő-emelkedő vasszörnyetegből. Miért kellenek ezek a modern csodák a színpadra? Istenem, miért? – kezét tördelte, szeme párás volt a kitörni készülő könnycseppektől. – Szegény, szegény kis Kristóf. Hiszen olyan tehetséges volt és úgy szerette őt mindenki!

Tornyos Ernő a színházzal szemközt üldögélt a kávézóban, szokásos vörösborát kortyolgatva. Nagyon ideges volt, hisz tolla elvesztése nemcsak babonás félelemmel töltötte el, hanem annak az ígéretével is, hogy ha számára kedvezőtlen helyen bukkannak rá, akkor kellemetlen kérdéseket vethet fel a toll holléte.

„De hát hol hagyhattam el? Nem lehet, hogy… nem, az kizárt, hisz vigyáztam rá mindig! Lehet, hogy csak otthon felejtettem!” – hamis remény, illúzió volt ez csupán, tudta jól. Kritikusként eltöltött hosszú évtizedei alatt még soha nem fordult elő vele, hogy arany tolla nélkül ment volna el egy premierre. De a toll kérdését ekkor egy egészen más gondolat szorította ki a helyéről:

„Látod, látod, Szentpéteri Kristóf? Ujjat húztál a nagy Tornyos Ernővel, és hogy jártál? Nem csak a karrierednek lőttek, de neked is! Megérdemelted a halált, remélem, már a pokolban égsz!” – elvigyorodott és ledöntötte torkán a maradék vörösbort.

-Még egyet! Gyerünk! – kiáltott oda a vörös pincérnőnek, aki szó nélkül letette a kritikus asztalára az újabb nagy pohár alkoholt.

Egyedül egy valaki nem ült csendben, riadtan a színházban. Maróti Sándor, a főrendező. Bár darabjának bemutatóját és ezzel együtt többhavi munkáját egy csapásra tönkretette a bekövetkezett borzalom, egyáltalán nem tűnt megtörtnek.

Fel-alá járkált a hatalmas svédasztal körül és jóízűen evett, ivott az oda készített finomságokból. „Minek gyászoljak? Minek játsszam meg magam?” – kérdezte magától és hatalmas étvággyal pusztította tovább a húsokat és a kaszinótojásokat.

-Hogy tudsz ilyenkor enni? Hogy vagy képes ilyen jóízűen és nyugodtan zabálni? Nincs benned semmi érzelem? Téged nem borzaszt el, ami szegény Kristóffal történt? – támadt neki Annácska, aki nem bírván továbbnézni a rendező seregélyhadként pusztító útját a svédasztal mentén, felpattant Zsolték mellől és Marótihoz lépett. – Érzéketlen, undorító állat vagy!

Maróti nem vette szívére a bántónak szánt szavakat. Ahogy eddig, úgy ebben a pillanatban sem vette komolyan színészeit, számára éppolyan irányítható kellékek voltak, mint egy asztal vagy egy levélbontó kés a második felvonásból.

-Mit akarsz, mit tegyek? Üljek a sarokba, morzsolgassak krokodilkönnyeket és hangosan sóhajtozzam: „Szegény Kristóf!” – az utolsó szavakat affektálva, Annácskát utánozva mondta ki – Ezt szeretnéd?

Annácska nem válaszolt, csak megvetően végigmérte Marótit, majd hátat fordított és visszament Zsolt mellé.

Maróti körbenézett, látta, hogy minden szempár rászegeződik.

-Most mi van? Mit bámultok? – tányérját nagy csattanással vágta le az asztalra, félig felborítva egy gyümölcstálat. Néhány szem szőlő szabad utat kapván végiggurult a makulátlan vörös szőnyegen. – Azt kérdeztem, mit bámultok? Én nem vagyok színész! Én nem tudom megjátszani a fájdalmat, a bánatot!

-Miről beszélsz? Megjátszani? Ezzel azt akarod mondani… - Tibor nem tudta befejezni, mert Sándor közbevágott.

-Azt akarom mondani, amit mondani akarok: képmutató bagázs vagytok. Itt ültök boci szemeket meresztgetve, pityeregtek, gyászoltok – szavait széles gesztusokkal kísérte, karjaival hadonászva, egyikükről a másikukra nézve – és úgy tesztek, mintha az anyátok veszítettétek volna el! Pedig… haha – nevetett fel gúnyosan -, pedig ha nem tévedek, mindannyian utáltátok Kristófot! Én is utáltam, ki nem állhattam a tenyérbemászó, fontoskodó stílusát, azt, hogy mindenbe beleütötte az orrát. Gyűlöltem, igen, gyűlöltem őt, de ebben a színházban nem én voltam az egyetlen! Játsszátok csak tovább a szerepeteket, én akkor is tudom: itt mindannyian örülünk annak, hogy Szentpéteri kitörte azt a rohadt nyakát!

-Sándor! – Váradi Károly felugrott a kanapéról és a rendező felé lépett – Fejezd be! Ezek a szavak nem méltóak hozzád, a színházhoz és a helyzethez! Ezek a szavak…

-… igen érdekesek és jó néhány kérdést felvetnek!

Váradi sarkon fordult. A lépcső tetején egy elegáns fekete öltönyt, fehér inget és apró fehér pettyes fekete selyemnyakkendőt viselő férfi állt. Lakkcipője tökéletes fényben ragyogott. Koromfekete haját szorosan fejére simítva, hátrafésülve viselte, fekete szemében értelem és kíváncsiság csillogott.

-Nagyon érdekes szavak, Maróti úr! Én szívesen meghallgatnám önt!

-Ki maga? A színházat kiürítettük, kérem, hagyja el ön is az épületet. – fontoskodott Váradi.

A férfi halványan elmosolyodott. Benyúlt tökéletes szabású zakója belső zsebébe és egy igazolványt vett elő, amit a direktor felé mutatott fel.

-Szegedi Erik hadnagy, rendőrség.

Váradi zavarba jött.

-Ó… elnézést, hadnagy úr. Nem is tudtam, hogy már értesítették a rendőrséget. – elhallgatott, mert nem értette, hogy egyenruha helyett miért kifogástalan estélyi öltözékben van a hadnagy.

-Nos, a rendőrséget – hogy is mondjam – már értesítették. Egy nappal ezelőtt.

Az emberek egymásra néztek, nem értették a dolgot. Váradi továbbra is vitte a szót a többiek nevében is.

-Ne haragudjon, ezt nem értem. Hogy érti azt, hogy egy nappal ezelőtt?

A hadnagy ismét benyúlt zakója zsebébe és egy fehér borítékot vett elő.

-A tegnapi postával érkezett a nevemre, a kapitányságra. Egy jegy a ma esti bemutatóra és egy pár soros levél. Ha megengedi – megfordult és végignézett a szóhoz sem jutó kis csapaton -, ha megengedik, felolvasom.

Szétnyitotta a levelet. Váradi annyit látott belőle, hogy számítógépen írt, nyomtatott, pár soros levél, aláírás nélkül.

 

„Hadnagy úr! Holnap este a Városi Teátrum „Káros az egészségre” című darabjának premierjén feltétlenül számítok a megjelenésére! Az este – biztos vagyok benne – sok szempontból tartogat majd az Ön számára is meglepetést!”

 

Zavart suttogás hallatszott az emeleten.

-De… de ki küldte ezt a levelet? – kérdezte Viktor, aki Andorral együtt talpra szökkent a hadnagy érkezésekor.

-Jó kérdés, de sajnos magam sem tudom rá a választ. – felmutatta a levelet – Amint látják, géppel írták és biztos vagyok benne, hogy az enyémen kívül nem lesz más ujjlenyomat a levélen, majd ha a laborban megvizsgáltatom.

-Még nem tette meg? Azt hittem, a rendőrség ennél okosabb! – Maróti próbált gúnyosan belekötni a rendőrbe, de az rezzenéstelen arccal fogadta a rendező szavait.

-Nézze, a levelet tegnap kaptam és abban nem esik szó arról, hogy itt ma bármilyen bűntény történni fog. Mert ugye abban egyetértünk, hogy e levél csak egy dolgot jelenthet: nem baleset volt Szentpéteri Kristóf zuhanása! Aki a levelet és a jegyet küldte, tisztában volt azzal, hogy itt ma este mi fog történni. Nem véletlen baleset volt, hanem szándékos emberölés!

Hirtelen zaj támadt, mindenki a másik szavába vágott. Most, hogy valaki kimondta azt, amit titkon már mindannyian sejtettek, de nem akartak vele szembenézni, szinte felbolydult méhkashoz volt hasonlatos az emelet.

Szegedi körbenézett: figyelte a megdöbbent arcokat, az izgalmat. „Vajon tényleg mindenki meglepődött? Ne feledd, ezek színészek! A hamis érzelmek a mesterségükhöz tartoznak!” – intette óva magát.

-Kérem, hölgyeim és uraim! Szeretném, ha megnyugodnának! Az embereim már úton vannak ide, és ha jól tudom, önök már értesítették a mentőket. Megkérek mindenkit, maradjon itt, őrizze meg a hidegvérét. A kollégáim és én mindent megteszünk, hogy minél előbb hazamehessenek. Megértem az aggodalmukat és a nyugtalanságukat, de attól tartok, néhány kérdést majd mindenkinek fel kell tennünk. Előre is megköszönöm mindannyiuknak az együttműködést!

Néma csend volt, ijedten néztek össze az emberek. Kimondatlanul is ott lebegett egy szó a társaság felett és úgy nehezedett rájuk, mint súlyos ólom a mellkasra: szándékosság!

Ha lehet, még mélyebben süllyedtek a kétségbeesésbe és némaságba az eset önszántukon kívüli résztvevői.

Szegedi a lépcsőnél állt, arcáról semmilyen érzelem nem volt leolvasható; figyelte az embereket és agyában megpróbálta elraktározni az első reakciókat, hogy majd a későbbiek folyamán, mikor egyenként beszél minden itt jelenlévővel, legyen mihez párosítani az akkori szavakat.

-Hadnagy úr! – fordult hozzá hirtelen Annácska.

-Parancsoljon!

-Hadnagy? Jól értettem, ön hadnagy? – egy ércesen zengő hang szólalt meg a folyosó másik végén lévő lépcső tetejéről. Csejtei művésznő állt ott, jobbján társalkodónőjével, az támogatta az idős nőt fel a márványlépcsőn.

-Sajnálom! – fordult mentegetőzve a nő Váradi felé – Én mondtam, hogy maradjon az öltözőjében és pihenjen. Egy ilyen sokk az ő korában…

-Hallgasson! – Csejtei művésznő egy szavával eltömte az alkalmazottjából felbuzogni készülő szóáradatot.

Szegedi jól tudta, ki ez a nő és azt is, hogy igazi színházi legenda. Tiszteletteljesen közelebb lépett, nem akarta, hogy a sok lépcsőmászás után még a művésznőnek kelljen elgyalogolnia hozzá a folyosó végére.

-Igen, Szegedi Erik hadnagy vagyok! Óhajt valamit, asszonyom?

Csejtei művésznő – mintha a színpadon lenne – hatásszünetet tartott, majd kihúzva magát tisztán, érthetően mondta:

-Valaki behatolt az öltözőmbe és kirabolt!

Zavart, szinte kézzel tapintható csend támadt az emeleten. Csejtei művésznő a hadnagy szemébe fúrta átható tekintetét, jobb karjával társalkodónője karjába kapaszkodott.

Annácska és Zsolt zavartan nézett egymásra, akárcsak Tibor és Elvira. Senki nem értette, hogyan és miért történhetett ez az egész? A város vezető színházának művészi krémje ők, díjnyertes színészek és színésznők, rendezők, kik egy igazán nagy kulturális robbantásra készültek a ma esti bemutatóval, ehelyett a színpadon egy holttest fekszik, aki a rendőrség nézőtérre névtelen levél által meghívott hadnagya szerint erőszakos halált halt, az előadást félbeszakítva hazaküldték a közönséget, a darab vezető színésznőjének öltözőjében pedig valaki kutakodott és onnan valamilyen értéket eltulajdonított. Hihetetlen!

-Hm… biztos benne? Talán jobb lenne, ha bemennénk az öltözőjébe és körülnéznénk mind a ketten. – javasolta a hadnagy, próbálva minél kevésbe hangsúlyozni azt a véleményét, hogy a díva elég idős már ahhoz, hogy esetleg elfelejtse, ezt vagy azt hova pakolt és az idősebbekre jellemzően hajlamos ott is bűnügyet sejteni, ahol a feledékenység dolgozott. – Óhajtja, hogy bekísérjem?

Csejtei művésznő mintha olvasott volna a sorok között, azonnal rávágta:

-Lehet, hogy idős vagyok, de nem vagyok hülye, sem szenilis! – hangja erősen, határozottan szólt – Az igazgató úr volt olyan kedves és az előadás előtt az öltözőmbe hozta a gázsimat, készpénzben. Az öltözőasztalom felső fiókjába tettem úgy, ahogy megkaptam és most nincs sehol. Eltűnt! Szeretném, ha minél előbb kiderítené, mi történt, megkeresné a tettest és visszaszolgáltatná az engem jogosan megillető pénzt. Remélem, érthető voltam?

A hadnagy munkája során sokféle emberrel találkozott, köztük igen sok idős asszonnyal, de még soha nem látott olyat, akiben – kora ellenére – ennyi energia, erő és tiszteletet ébresztő határozottság lakozott volna. Hirtelen évtizedeket ugrott vissza az időben és úgy érezte magát, mint az általános iskola első napján, mikor az osztályfőnöke fölé tornyosult és elmondta neki a házirendet. Kihúzta magát akaratlanul is és hangja még jobban átitatódott a művésznőnek kijáró tisztelettől:

-Elnézését kértem, természetesen nem óhajtottam kétségbe vonni a szavát, csak…

A művésznő egy intéssel elhallgattatta:

-Ne fárasszon a kötelező körökkel, hadnagy úr! Nekem nem az elnézése kell, hanem a pénzem! – azzal sarkon fordult és a társalkodónő segítségével lassan, de méltóságteljesen aláereszkedett a hosszú márványlépcsőn, egyenesen az öltözőjébe menve.

Megdöbbent csapatot hagyott maga után az emeleten, értetlen tekintetek villantak egymásra magyarázat után kutatva.

Csak egy ember volt az emeleten, akinek nem volt szüksége magyarázatra, legalábbis nem a „Ki tehette?”kérdésre vonatkozóan. Váradi Károly dühtől égő szemekkel meredt gyermekére, aki nem állta apja pillantását. Endre fejét lehajtva, csendben ült a helyén.

Lépések hangzottak fel a hadnagy háta mögül a lépcsőn. Váradi felugrott, mindenki arra fordult, várta, ki lesz a következő látogató.

Szalay néni közeledett, háta mögött egyenruhás férfi állt.

-Hadnagy úr! – fordult Szegedihez – A helyszínelők már a színpadon vannak az orvossal együtt.

-Köszönöm, tizedes, azonnal megyek!

A többiekhez fordult:

-Ha megbocsátanak, most megnézném a holttestet, addig kérem, maradjanak itt és senki ne menjen sehová!

-Mi itt leszünk! – mondta Maróti nyájaskodva, színpadiasan meghajolva a hadnagy és a tizedes felé– Ha már elmaradt a premier party, majd tartunk halotti tort! Hahaha! – ízléstelen megjegyzése válasz nélkül maradt.

Megosztás a facebookon

HUSZONNYOLC

 

Lassan kiürül a Városi Teátrum impozáns épülete, az utcán kis csoportokba verődve tárgyalják meg a borzongató eseményeket a vendégek. A sajtó képviselői – kik arra voltak hívatva, hogy az újságolvasók és a tévénézők elé vigyék az új bemutató hírét – most kemence meleg frissességgel tudathatják a tragédiát olvasóikkal, nézőikkel.

Tornyos Ernő a sarkon befordulva veszi észre a nagy tömeget. Emberek, kiknek odabent kellene ülniük a nézőtéren, idekint tolonganak és izgatottan beszélgetnek. Átnyomakszik a csoportosuláson és ekkor érzi, hogy valaki elkapja a karját. Bélai Jónás az, a „Világ” című magazin kulturális rovatának szerkesztője.

-Ernő! Hol a francban voltál? Ez… ez borzasztó!

-Mi az? Mi történt? Miért vagytok itt kint? – értetlenkedik Tornyos.

-Az a szegény fiú… lezuhant, nem mozdul… rettenetes! – Bélai hangja remeg. A negyvenes éveiben járó, magas, vékony férfiról az ember fel sem tételezné, hogy ilyen sokkolólag hatna rá egy baleset. – De te hol voltál? Kerestelek a páholyban és nem láttalak.

-Én csak… elszívtam néhány cigarettát, jártam egyet… valahogy nem tetszett az előadás és… De kiről beszélsz? Ki zuhant le és honnan?

-Hát Szentpéteri! Az előadás közben egyszer csak nagy csattanás és ott feküdt mozdulatlanul. Valószínűleg… valószínűleg meghalt! Ernő, ez iszonyú volt, az a hang, ahogy a teste a színpad deszkáinak csapódott… - a férfi elsápad, ahogy visszaidézi emlékeibe azt a pillanatot, ahogy Kristóf teste a mélybe zuhant.

Ernő a távolba mered, szája szegletében apró mosoly bujkál. „Azonnal meg kell írnom a cikket. Gyanús lenne, ha pont tőlem nem érkezne semmilyen beszámoló erről a csodás eseményről.” Őrült elégtétel tölti el, alig bírja visszafogni a benne zúgó boldogságot, legszívesebben egy örömkiáltást hallatna – persze ez azonnal az ő végét jelentené.

Előkapja noteszét, egy üres oldalra lapoz és nyúl a szivarzsebe felé: soha ilyen örömmel nem forgatta még arany tollát, soha nem lelkesedett még ennyire egy előtte álló feladatért. De ekkor borzasztó felfedezést tesz:

„A tollam… hova tűnt a tollam?” Ideges ujjaival zakója összes zsebét átkutatja, de hiába, a legendás és félelmetes íróeszköznek nyoma sincs. „Csak… csak nem rántottam ki valahol? Istenem…”

Tornyos gyomra görcsbe rándul, elfehéredik. A közelében álló Bélai együtt érzően megveregeti a vállát:

-Látom, Ernőkém, téged is lesújtott a hír. Teljesen elsápadtál…

-Igen, lesújtott… nem is képzeled, mennyire…

Megosztás a facebookon

HUSZONHÉT

 

A színpadon Csejtei művésznő, Zsolt és Annácska jelenetük végéhez közelednek. A háttérben Andor elegáns pincérruhában egy másik statisztával poharakat pakol, terít. Mindjárt végszó és jön az est sztárja, mindenki kedvence: Szentpéteri Kristóf!

„Meg is kapjátok Szentpéterit! De nagy meglepetés lesz a belépője! Igazi CSATTANÓS belépő lesz!” – ezek a gondolatok futnak át egy agyon. Egy agyon, mely régóta készül arra, hogy tervét megvalósítsa. Egy ördögi és gonosz tervet, mely a saját szemszögéből nézve bosszú, revans és mint ilyen, jogos és tiszta, bűntelen és elkerülhetetlen.

 

Elvira az öltözőben az órájára néz: „Istenem, három perc múlva jelenet és Tibor sehol!”

 

Annácska a színpad jobb oldalán áll, figyeli Zsolt és Csejtei párbeszédét, ám az agya másutt jár: „Vajon mit csinál Endre odafent?”

 

Bocskai Valér elégedetten dől hátra székében: díszlete jól működik, a közönség jól fogadta – legalábbis a szünetben elcsípett néhány szót és egyöntetűen pozitívnak ítélték meg az óriási vasszörnyet – és kedvese, Zsolt, ismét tökéletes alakítást nyújtott. „Este meg is ünnepeljük a sikerét. Kap egy édes csipkeharisnyát…” Pajzán mosoly fut át az arcán és farmere kényelmetlenül szűk kezd lenni.

 

Váradi büszkén ül a páholyban: „A polgármesterrel ülök itt együtt! Én vagyok az igazgatója a város legnépszerűbb színházának! Sikeres vagyok!” Elmosolyodik, mellét büszkén kidülleszti, de hirtelen valamitől elkomorul az arca és Maróti szavai visszhangzanak a fülében: „>Menj csak, rögtön jövök én is!< De mégis, hova a fenébe ment?” Váradi megrázza a fejét, hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat magától: „És vajon Péter hova tűnhetett?”

 

Az apró technikai szobában a szakállas, mackótermetű Zsolnai Aladár fejét a falnak döntve újabb nagy kortyot küld le a torkán laposüvegéből. Tizenhét éve dolgozik a színházban ügyelőként, tudja, hogy fele annyi figyelem sem kell egy előadás gördülékenységéhez, mint amennyit az igazgatók kihisztiznek maguknak. Háttal ül az apró kerek ablaknak és így nem látja, mi zajlik le a vashídon. Pedig ha épp arra fordulna ebben a percben, akkor sok kellemetlen kérdéstől, nyomozástól és leleplezett titkok okozta fájdalomtól kímélné meg e történet szereplőit.

 

„Felkészültek, kedves nézőim? Biztos? Itt az idő az est meglepetés számának! Jól figyeljenek, mert ezt sajnos nem tudjuk megismételni!”

-„Értse meg, nagymama, ezt nem lehet… „- Annácska szava itt hal el és ezek a szavak az utolsók, amik a „Káros az egészségre” premierjén elhangzanak.

Egy tompa puffanás hallatszik a színpad hátuljából. Zsolt, Annácska és Csejtei művésznő egyszerre fordul oda. A nézőtéren végighullámzik egy halk moraj.

Egy test fekszik a színpad hátulján. Feje természetellenes pózban csavarodik ki, fekete selyemnyakkendője két irányba terül szét az eltört nyakon. Két lába a szűk bőrnadrágban egymásba gabalyodva nyúlik el.

Annácska velőtrázó sikolya tölti meg a Városi Teátrum nézőterét, ahogy Szentpéteri Kristóf holtteste mellett állva lenéz a szerencsétlen fiú kicsavarodott fejére.

Egy pillanat alatt hangzavar veri fel a színház eddig csendes nézőterét. Váradi felpattan és kiront az igazgatói páholyból, rohan le a színpadhoz.

A színpadon nagy mozgás támad, hirtelen igen sokan lesznek Kristóf körül. „Túl sokan is vagyunk… „ – fut át Zsolt agyán, ahogy meglepve tapasztalja, hogy még azok is itt vannak azonnal, akiknek pedig nem is kellene a takarásban, a színpad közelében tartózkodniuk.

Csejtei művésznő megszédül, öltöztetőnője a semmiből előtűnő Kákos segítségével kapja el, hogy el ne essen. A nő majdnem olyan falfehér és ijedt, mint munkaadója, keze reszket, ahogy az idős asszony karját elkapja. Andor és a másik statiszta is odaszalad a holttesthez, majd hirtelen egész kis csoport jelenik meg a színpadon: Viktor – bár balról várták jelenet szerint – jobbról fut be, akárcsak Váradi Endre. Annácska zokogva borul Zsolt nyakába, aki gyengéden odébb húzza a lányt. Maróti is azonnal ott terem és mikor Váradi a színpadra fut, Péterrel együtt ér a mozdulatlan fiúhoz.

Elvira – ki elunta a várakozást és arra készült, hogy férje eltűnését jókora pofonnal honorálja majd a veszekedési jelenetben – a baloldali takarásból szalad be, de az ő szemei nem Kristófot figyelik, hanem férje tekintetét keresik.

„Hol jártál? Mit tettél?” – kérdi ez a tekintet, ám férje nem figyel rá, Csejtei művésznőt támogatja egy szék felé.

A kritikusok az emeleti páholyukban összenéznek, szörnyülködve merednek egymásra.

-Ernő, mit szólsz ehhez a… - kérdi egyikük, de a kérdés befejezetlen marad, mikor észreveszi, hogy Tornyos Ernő széke üres.

-Függöny! FÜGGÖNY! – ordít Váradi torkaszakadtából és felfelé néz, az ügyelői helyiség apró ablaka felé. A kis szobában Zsolnai – a laposüveg tartalmának jó háromnegyedének elfogyasztása után – bódultan kapja fel a fejét. Valami zaj, mintha a színpad felől jönne. Pedig itt most nem kellene ordításnak, lábdobogásnak, sikolyoknak lenni.

Feláll és kinéz a kis ablakon, le a színpadra. Nyolc-tíz ember áll körbe valamit, ami mintha egy földön fekvő test lenne. „Valaki rosszul lett? Te jó ég!” És akkor hatol fel hozzá az igazgató ordítása.

-Függöny!!!

Zsolnai ugrik, és azonnal leereszti a nehéz bársonyfüggönyt, amely így most eltakarja a színpadon zajló történéseket az egyre idegesebb és egyre hangosabb közönség elől.

Osztay előkapja farmere zsebéből mobiltelefonját és a mentőket tárcsázza. Gyorsan, határozottan beszél.

-Igen, baleset… az egyik színész… leesett a magasból, nem mozdul… igen, a Városi Teátrum… siessenek! Máris jön a mentő! – fordul a többiek felé és telefonját zsebre teszi.

Többen felállnak és a kijárat felé indulnak, a ruhatárosok egy-egy elcsípett szóból jönnek rá, hogy valami váratlan és megrázó történt odabent, valami, ami megszakította az előadást.

A földszinten Szalay néni benyomakszik az egyre nagyobb létszámban kifelé áradó tömegen át a nézőtérre. Látja az összehúzott függönyt, tudja, valami nagy baj lehet. Gyorsan előre siet a széksorok mellett és a színpad melletti kis lépcsőn felrohan és a függönyt félrehúzva belép a színpadra.

-Istenem! Mi történt? – kérdi halkan, ahogy megpillantja Kristóf élettelen testét.

Andor hozzálép és átkarolja az idős asszony vállát.

-Ne tessék odamenni. Szegény Kristóf leesett és… már hívtuk a mentőket.

Maróti Váradihoz lép.

-Valamit mondani kell a nézőknek. Haza kell őket küldeni, nem folytathatjuk az előadást.

-Igen, igen… teljesen igazad van… te… vagy inkább én, megyek és mondok valamit.

Váradi zavartan kilép a függöny elé: a nézőtérnek már csaknem a negyede kiürült és felnézve látja, hogy az emeleten ugyanez a helyzet.

-Hölgyeim és uraim! Kedves vendégeink! KÉREM, figyeljenek rám! – próbálja túlharsogni az ideges nézősereget. Lassan elhalkul a zaj és Váradi hangja tisztán hallható a Teátrumban. – Hölgyeim és uraim! Attól tartok, sajnálatos baleset történt. Szentpéteri Kristóf leesett az egyik díszletelemről. A mentők már úton vannak, de sajnos az előadást nem tudjuk folytatni. Megértésüket kérem és azt, hogy szépen, nyugodtan hagyják el a színház épületét. Nagyon, nagyon sajnálom!

Hangos beszéddel töltődik meg a nézőtér, az emberek egymásnak adják tovább véleményüket: ki felháborodik, ki izgatottá válik, mindenki másképp reagál a baleset hírére.

Megosztás a facebookon