HUSZONKETTŐ

 

Osztay céltalanul lődörgött egyik emeletről a másikra. Nem az ő bemutatója volt, így igazán nem volt miért izgulnia, de persze kíváncsi volt, hogy a színház mekkora durranást tud produkálni ezzel a darabbal: ha a darab sikeres, a bevételek nőnek és egyre többet tud a színház az új darabra fordítani majd, amit már ő rendez.

Váltott egy-két szót a statisztákkal, díszletmunkásokkal. A büfében próbált Marótival beszélgetni, de a rendező – érthető módon – elég ideges volt és mintha egészen máshol járt volna az esze. Megnézte a színpadot is, de ott Bocskaival hiába próbálkozott: Valér a színpadon rohangált fel és alá és ellenőrizte, hogy a vasmonstrum, amit díszletként megálmodott, tökéletesen áll-e és minden úgy működik-e, ahogy az kell.

Fontos volt a biztonság, mert a szereplők némelyikének jó néhány méter magasban kellett – a rendezői koncepció szerint – a színpad felett járni és különböző forgó, fel-le mozgó alkatrészek tették még látványosabbá – és egyben balesetveszélyessé – a darabot.

„Egy rossz lépés és bárki lezuhanhat és összetörheti magát.” – mondta Bocskai az első díszletes próbán az egész társulatnak. – „Legyetek nagyon óvatosak: ha valaki lezuhan, az valószínűleg nem sok Shakespeare szonettet fog utána elszavalni!” Bocskai akkor nem is sejtette, hogy pár nap múlva valakinek hasonló gondolatok fognak a fejében kavarogni, majd egy ördögi terv körvonalazódik ezeknek a gondolatoknak a segítségével.

Péter elindult, hogy benézzen Váradihoz az irodájába. Az első emeleti lépcsőfordulóban érte utol Kákost.

-Izgulsz, Tibor? Jó nagy a tömeg a színház előtt. Húsz perc és felmegy a függöny!

-Jóleső lámpaláz ez, semmi több, Péterkém! Sajnos túl öreg vagyok már az izgalmakhoz!

Jót nevettek mindketten, majd a büfé felől egy férfi hangját hallották felcsattanni és néhány pillanat múlva Péter lépéseket hallott a háta mögül. Megfordult és Kristófot látta meg, aki lefelé jött a lépcsőn. A fiú az utolsó előtti lépcsőfokon megcsúszott és épp idejében kapta el a korlátot ahhoz, hogy a fordulón átesve a mélybe zuhanjon.

-Hű, basszus! Megijedtem! – mondta és Kákos hátát meglapogatva, vigyorogva felegyenesedett. – Majdnem elmaradt a bemutató!

Kákos és Osztay – bár nem is sejtették – de rögtön egyre gondoltak, mikor Szentpéteri megbotlott. „Ha most összetöri magát, akkor a szája örökre csukva marad!” És mindketten némi keserűséget éreztek, mikor Kristóf, megúszva a zuhanást, ruganyos léptekkel eltűnt az első emeleten.

Tibor felment a büfébe, Péter pedig Váradi irodája felé vette az irányt. Az igazgatót már nem találta a helyén, az már odalent volt az előtérben és a különösen fontos vendégeket fogadta, mindenkihez szólva néhány szót.

Péter sarkon fordult és a színház hű alkalmazottjához méltón ugyanezt cselekedve belevetette magát a forgatagba.

 

HUSZONHÁROM

 

Tíz perc volt hátra a hivatalos kezdésig, de a rutinos és sokat tapasztalt színház közönség jól tudta, hogy íratlan szabályként legalább tíz perccel később kezd az előadás – minimum. Ennyi időbe telik, míg a színházjegyre nyomtatott és egyesek viselkedése alapján látszólag igen bonyolult sor- és székszám kombinációt sikeresen megfejették az emberek.

A nézőtér szinte tele volt, elvétve ásítozott még egy-két üres szék arra várva, hogy a késő meghívott elfoglalja benne a helyét.

Az igazgatói páholyban a polgármester ült a feleségével. Hét éve állt a város élén és ennyi idő alatt jól olajozott zsanérokon nyíltak azok a kiskapuk, melyeken át kisebb, de inkább nagyobb összegek vándoroltak az általa csak nyugdíjalapnak nevezett titkos számlájára, különböző engedélyek kiadásával és egyéb, hivatalos utat mellőző eljárások elintézésével. Felesége jó harminc évvel fiatalabb volt nála: országos szépségverseny második helyezettjeként nem volt sok dolga, szépen kellett mosolyognia és elegánsan viselnie a Párizsból és Milánóból számára beszerzett szabászati remekműveket.

A két szomszédos „kritikus” páholyban a sajtó mélyen tisztelt képviselői várták, hogy felmenjen a függöny és ezzel megkereshessék újabb pénzes borítékjukat. Nyolcan-tizen ültek a két páholyban, Tornyos a baloldaliban foglalt helyet az egyik hátsó széken: ez volt a saját helye. Ha unta a darabot, fel tudott állni és kiment elszívni egy cigarettát, esetleg lebonyolított egy hívást a páholyok előtt végigfutó félkör alakú folyosón. Színházban – pláne előadás alatt – igen nagy illetlenség, de Tornyos tisztában volt azzal, hogy önmagát nem mérheti egy átlagember mércéjével, így sokkal többet megengedett magának, mint ami kijárt egy hétköznapi színházlátogatónak.

Megosztás a facebookon