TIZENKILENC

 

Maróti a színészek büféjében ült a második emeleten, egy sarokasztalnál, egyik kávét döntötte a másik után magába és cigarettáról cigarettára gyújtott. Ideges volt: nemcsak a premier miatt, hanem valami más motoszkált az agyában, egy gondolat, ami nem hagyta nyugodni napok óta.

Megitta negyedik vagy ötödik kávéját: nem aludt egész éjszaka, csak forgolódott az ágyában és fejében még egyszer átfutotta a mai napot. Tudta, hogy sehol nem csúszhat hiba a számításba, mert akkor az egész terv szélviharban álló kártyavárként hullik darabokra és akkor neki vége.

„Azok az idióták remélem, kitesznek magukért és nem basszák el a darabomat!” – gondolta magában és elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. Szúrós szemmel nézett a büfébe éppen belépő Lajtai Annát. A lány huszonnégy éves volt, dús szőke hajjal, porcelánbabára emlékeztető bőrrel, ragyogó világoskék szemekkel. Alacsony termete sportos, arányos volt, a férfiak mind megfordultak utána az utcán.

„Hogy riszál a kis majom! Úgy látszik, Kákos úr nem bírja az iramot és most új prédára les a drága!” Elvigyorodott és újabb cigarettára gyújtott. „Felőlem végigkefélheti az egész társulatot, csak ma minden menjen úgy, ahogy kell. És akkor igazi meglepetés születik a színpadon.”

 

HÚSZ

 

Viktor épp akkor szállt ki a kocsijából, mikor Andor az utca végén befordult a színházhoz. A fiú szíve nagyot dobbant, mikor meglátta Andort. Keze remegni kezdett és legszívesebben odafutott volna hozzá és térdre borulva kért volna bocsánatot a féltékenykedésért és könyörgött volna újabb esélyért.

A két fiú egyszerre ért a művészbejáróhoz.

-Szia, Viktor! Jól nézel ki!

Viktor zavarban volt: szerette volna szerelmét megölelni, de nem tudta, mi lenne a reakciója Andornak. Mindenesetre a fiú utolsó megjegyzésének nagyon örült. Elmosolyodott.

-Szia! Köszi! Pedig nagyon izgulok, mint mindig, bemutató előtt. Veled minden rendben?

Udvarias, semmitmondó beszélgetés volt, két kolléga közt – ahogy Viktor azt előre sejtette, hogy majd így lesz, ha kicsit lecsillapodik a köztük történtek utóhatása.

-Igen, rendben vagyok. De menjünk, mert készülnünk kell!

Bementek a portán át, odaköszöntek az üvegfülke mögött ülő portásnak, majd beszálltak a liftbe és felmentek az első emeletre. Végig a folyosón, majd elbúcsúztak: Viktor öltözője a folyosó közepén volt – most épp egyedül öltözött -, Andor pedig a többi „tömegszínésszel” a folyosó másik végén lévő öltöző felé indult.

Viktor ledobta táskáját és szomorúan a tükör elé ült. Az út, amíg a bejárattól feljöttek és az a néhány szó, mit Andorral váltott, visszahozta a régi, boldog idők emlékét és Viktor szíve ismét elnehezdett. Annyira vágyott Andorra, hogy azt nem is tudta szavakba foglalni. Szeretett volna vele négyszemközt beszélni, leülni és tiszta fejjel, felnőttként megbeszélni vele a dolgot. Tudta, hogy egy beszélgetés után sok mindent másképp látnának mind a ketten és bár a kapcsolatukon támadt repedés örökre meg fog maradni, Viktor remélte, hogy az talán idővel egyre kisebb lesz és ők újra azok a régi jó barátok lesznek, kik egykor. Viktor mindennél jobban akarta, hogy így legyen. Majdnem mindennél jobban.

Eszébe jutott Kristóf és agyát megint elöntötte a düh. Amikor felidéződött benne, hogy ott ül a földre lökve és Kristóf fölötte tornyosul magabiztosan, vigyorogva, a gyűlölet gátja átszakadt benne és legszívesebben megölte volna.

De most nem szabad erre gondolnia. Lekapta a kabátját, az ingét és elkezdte felvenni az előre bekészített jelmezét.

„Meg fogom tenni! Igen! Ma itt lesz a lehetőség arra, hogy megoldjam ezt a problémát. És nem futamodom meg, mert csak jól sülhet el a dolog!” – gondolta és állát felvetve a tükörbenézve lassan bólintott. „Megteszem!”

Megosztás a facebookon