TIZENHÉT

 

Kristóf az öltözőjében ült egyedül. Már majdnem végzett a sminkkel, jelmezét is felvette már, mit első jelenetében fog viselni. Elgondolkodva ült a tükör előtt, mikor halkan kopogtattak az ajtaján. Kristóf felállt, ruganyos lépteivel az ajtóhoz ment, majd kitárta azt. Vonásai megkeményedtek, hangja ridegen csengett:

-Mit keresel te itt?

-Kristóf, beszélnünk kell! – szólt a látogató.

-Nekünk nincs miről beszélnünk egymással! Takarodj innen!

-Kérlek, legalább hallgass meg! Muszáj… muszáj ilyen keménynek lenned velem?

Kristóf megvetően nézte a másikat. „Te is csak kérsz és kérsz, igaz? Félsz szembenézni a valósággal? Félsz a megvetéstől? Pedig megérdemled te is!” – futott át agyán.

-Megmondtam! Takarodj! – az ajtót készült becsukni, ám a másik kinyújtotta karját és visszafogta azt.

-Kristóf! Hidd el, meg fogod még bánni, hogy így viselkedtél velem!

A fiú nem válaszolt, csak egy hosszú pillantást vetett a másikra és becsapta az ajtót. Látogatója sarkon fordult és gyorsan végigsuhant az emeleten. Még azt sem vette észre, hogy a legelső öltöző ajtaja résnyire nyitva és Elvira meglepett arccal néz a távozó után.

-Nahát! Micsoda szavak! – húzta el a száját – Ki se néztem volna ebből ilyeneket! – mormolta maga elé, majd halkan visszahúzódott öltözőjébe.

 

TIZENNYOLC

 

Endre Zsolttal közös öltözőjükben (a folyosón a második volt az övék, Kákosék szomszédságában) fel-alá rótta köröket és egyik cigarettát szívta a másik után. Ideges volt, hisz amire készült, arra csak egyszer van esélye és a legapróbb hiba is végzetes lehet. Ha most nem teszi meg, akkor állandóan azzal a rettegéssel kell együtt élnie, hogy lelepleződik és kiderül szenvedélye és az a bűn, amibe ez a szenvedély már párszor beletaszította és az, amibe ma este fogja belesodorni.

Mikor kiszállt kocsijából, azonnal meglátta a művészbejáróval szemközt a két férfit. Elegánsak, kifogástalanul öltözöttek voltak, de azok, akik Endréhez hasonlóan szerencsejátékos körökben forogtak, azonnal felismerték a két kigyúrt alakot: pénzbehajtók. Ma van a határidő és ők, akárha egy precíz svájci óraszerkezet hajtaná őket, megjelentek itt időre és addig nem távoznak, míg nem kapják meg az őket megillető fizetséget. „Míg le nem rovom a tartozást, ezek várni fognak.” – Endre tudta, elbújni, menekülni nincs értelme, megtalálják bárhol, de akkor neki még rosszabb lesz, mert a kamat akkor már nem csilingelő érmékben és zizegő bankjegyekben lesz behajtva, hanem csattanó pofonokban és puffanó rugásokban.

Mindent egy lapra kell feltennie – erre a szófordulatra hangosan és idegesen elnevette magát; észre sem vette, hogy Zsolt hátrafordul és némán tekint rá. Nincs más kiút, ma meg kell tennie és ezzel örökre pontot tesz élete ezen kellemetlenségének végére. Kegyetlen dolog, és ha kiderül, börtönre számíthat, de nincs más lehetősége.

-Mit járkálsz ennyit? Kilyukad a szőnyeg alattad! – szólt rá Zsolt, aki épp alapozót hordott fel egy kis szivacs segítségével az arcára. Imádta magát sminkelni és minden színpadra lépés előtt telepakolta magát alapozóval és festékkel, ami szerinte „egy férfiszínésznél abszolút megengedhető, sőt kötelező”. Persze mindenki tudta, hogy melegként élvezi ezt az egészet, de hagyták, hogy fújja a maga ostoba kis véleményét.

-Nem tetszik? Keríts magadnak másik öltözőt! – szólt Endre és a csikket a szőnyegbe taposva kiviharzott az ajtón.

Zsolt a fejét rázta ezt a hisztériát látva. Régóta öltöztek már együtt, de ennyire idegesnek még soha nem látta az ifjabb Váradit. „Az biztos, hogy nem az apjára hasonlít. Azt semmi nem zökkenti ki a nyugalmából!” – gondolta Zsolt és felvitt az állára még egy kis alapozót.

Megosztás a facebookon

TIZENÖT

 

Kákosék fekete BMW-jükből kiszállva mentek fel az első emeletre, ahol az öltözők sorakoztak. Közös szobájuk volt, rögtön a folyosón az első. Elvira szögletes sminktáskáját szorította vörösre lakkozott körmeiben végződő elfehéredő kézzel, mellette Tibor szürke öltönyben, fekete garbóban némán ballagott gondolataiba merülve. Az utca végén épp akkor kanyarodott be Csejtei művésznő sofőr vezette autója.

-Nézd csak, azt hittem, seprűn érkezik majd! – súgta Elvira férjének – A rakás pénz mellé nem szégyellt még egy autót és sofőrt is kérni magának. Van bőr a képén az öreglánynak!

Öltözőjükbe érve Elvira ledobta a kanapéra fekete pelerinjét és leült sminkasztalához, táskáját maga elé téve az asztalra. A tükörben nézte férjét, aki mélázva állt és bajszát simogatta.

-Csak nem izgulsz, drágám? – kérdezte lágyan, de minden érdeklődés nélkül. Még mindig haragudott férjére és még jobban haragudott magára, amiért hagyta, hogy Tibor egy ilyen szégyenletes dologba rántsa őt bele. A Kristóffal való összezördülés óta, ha csak meglátta a fiút, saját megalázottsága jutott az eszébe és ettől még jobban gyűlölte az egész világot: a férjét, Annácskát és persze ezt a pimaszul somolygó kis férget is, aki megtestesítette mindazt, amit Elvira megpróbált elfelejteni.

-Hogyan? Nem, persze, hogy nem… csak valami eszembe jutott.... igen... valami... – mondta Tibor, azzal ledobta zakóját és elment, hogy megborotválkozzon.

Elvira kinyitotta kis bőröndjét és a táska elkezdte magából okádni a szépségkeltéshez szükséges ezerféle eszközt feneketlen gyomrából. Üvegcsék, tégelyek, kencék és festékek, ecsetek és flakonok egyre növekvő halma kezdett testet ölteni az öltözőasztalon.

Elvira keze gépiesen járt, gondolatai egész máshol kalandoztak, tán maga sem tudta, merre.

 

TIZENHAT

Csejtei művésznő a színház által rendelkezésére bocsátott kocsival érkezett a művészbejáróhoz. A sofőr kiugrott és kisegítette az idős hölgyet a kocsi hátsó üléséről. Bár kellemes idő volt, az öreg díva fekete nercbundát viselt, fekete, széles karimájú kalapot és fekete nadrágkosztümöt. Hófehér bokacsizmáját ugyanilyen színű bőrkesztyű egészítette ki, fekete-fehér retiküljét hóna alatt szorongatta. Ajkait összepréselte és bement a földszinten számára kialakított öltözőbe.

Az idős, hetvenkilenc éves díva arcán az idő alaposan otthagyta keze nyomát. De míg Elvira azzal volt elfoglalva, hogy lassítsa az idő múlását arcbőrén, Csejtei művésznő – bár hatvanas éveiben az országban akkor még szokatlan módon megpróbálkozott a botox kezelésekkel, de sajnos nem sok eredménnyel - már rég nem törődött ezzel: neve, híre, legendája volt és mint ilyen, neki már nem kellett attól tartania, hogy kora miatt nem kap szerepet: évek óta ostromolták filmesek, színházi emberek, sőt, TV reklámokba is pimaszul felkérték, de ő minden ajánlatot elutasított, egészen addig, míg Váradi Károly fel nem tárcsázta egy nap a hegy tetején álló pazar villáját és fülébe nem suttogta, milyen nagylelkű összeget hajlandó fizetni a Városi Teátrum neki, ha színpadra lép a premieren.

Rég nem volt rászorulva anyagilag a szereplésre, de az élete a színház volt: hatvan éven át a színpadon állt, szerepek százait játszotta el, díjak és egyéb elismerések tucatjait valamint három férjet söpört be és ezzel igen szép vagyonra tett szert.

Csodás házában magányosan élt, de nem kívánta soha a nagy társaságot. Nem voltak gyerekei, családja, öltöztetőnőjével élt együtt, aki hű mindenesként viselte úrnője rosszabb napjait, mikor az féktelen dühvel csapta falhoz a keze ügyébe eső értékes porcelánokat, hogy aztán egy cigarettát elszíva a romok fölött megnyugodjon és mintha mi sem történt volna, visszasüllyedjen múltja egyre fakuló emlékei közé.

A felkérést ezúttal örömmel fogadta. A Városi Teátrumnak majd’ huszonkilenc éven át tagja volt és azt követően is, hogy otthagyta a társulatot, minden igazgató újra és újra visszacsábította egy-egy szerep erejéig. Most, élete vége felé nagy ajándéknak tartotta, hogy karrierje oly fontos állomásán ismét lehetősége lesz az ő közönsége előtt bizonyítani. Az ősz hajú, sötétzöld szemű asszony törékeny alkatú, ám tekintélyt parancsoló jelenség volt és neve hallatára a színházi világ emberei áhítatos csendbe burkolóztak.

A művésznő egyik feltétele volt a földszinti öltöző; idősnek érezte magát már a lépcsőmászáshoz és mivel szinte minden jelenetben jelenése volt, nem volt hajlandó kitenni magát egy szívrohamnak az állandó sietség miatt.

Öltöztetőnője már várta: lesegítette a nő bundáját, kalapját elvette tőle. Az öltöztetőnő, Forrai Karolina az a fajta volt, akire az ember azt mondja: szürke veréb. Vékony csontú, koravén asszony volt: bár negyvenes évei közepén járt, legalább ötvenötnek nézett ki, fekete hajában ősz csíkok vegyültek, szemében néma beletörődés csillogott. Nem remélt az élettől semmit, tudta, amíg Csejtei művésznő életben van, addig ő lesz a hűséges kutya, ki ugrik egy füttyentésre és teszi, amit mondanak neki. Hogy utána mi lesz? Arra nem is gondolt.

Kopogtattak az ajtón és az igazgató lépett be. A művésznőhöz sietett, kezet csókolt neki és tisztelettől búgó hangon szólalt meg:

-Drága Művésznő! – Váradi csicsergéséből szinte kiérződött a nagy M - Nem is tudja, mekkora öröm nekem és a színháznak, hogy ma önnel együtt ünnepelhetjük meg ezt az új bemutatót!

A művésznő nem szólt, csak állt némán és arcán semmilyen érzelem nem futott át: igaz, elhalt arcizmai már rég megfosztották őt attól, hogy mimikával is kifejezze érzéseit.

Váradi egy vaskos borítékot vett elő fehér zakója zsebéből és a nő felé nyújtotta.

-Ahogy megállapodtunk, művésznő!

Csejtei az öltöztetőnőjének intett, hogy vegye el a borítékot. Az azonnal ugrott úrnője biccentésének engedelmeskedve és a pénzt az öltözőasztalra tette.

-Most menjen! Készülnöm kell! – szólt az igazgatóhoz és már el is fordult a hajlongó direktortól. Az kilépett az öltözőből, majd a csukott ajtónak dőlve kifújta magát.

- Micsoda egy boszorkány! – suttogta maga elé.

Megosztás a facebookon

TIZENNÉGY

                                                                                

A bemutató napján már reggeltől nagy munka folyt a Városi Teátrum falain kívül és belül.

Az utcán leterítették a vörös szőnyeget, amin majd a reflektorok fürdető fényében végighaladnak a meghívott szerencsések, kik az elsők között láthatják a színházi élet legújabb és alkotói reményei szerint legnagyobb dobását, a „Káros az egészségre” című darabot.

Bent, a ruhatár előtti szőnyegről már lekerült a csíkos védőhuzat, most porszívózták újra az egész padlót, a tükröket fényesítették és a ruhatár márványpultjai csak úgy csillogtak, miután gondos kezek – és gazdáik, az igen alacsony bérért és inkább a munka öröméért dolgozó diákok – alaposan megtisztították őket.

Szalay néni, a felügyelő reggel óta rohangált a földszinti nézőtér és az emeletek között. A széksorok közt a padló felseperve, felmosva, a székek bíbor bársonyhuzatai egyenként átkefélve. Szalay néni a páholyokat személyesen ellenőrizte. Az igazgatói páholyban ma a direktor mellett a polgármester és felesége lesz a díszvendég, mindennek csillogni és villogni kell, akárcsak a két szomszédos „kritikus páholyban”. Így hívták az igazgatói páholy két oldalán lévő fülkéket, mert díszbemutatókon rendszerint ide ültették a legnívósabb lapok kritikusait, akik az első két bekezdést mindig a megjelent közönségre és a színház küllemére szánták cikkeikben.

A földszinten, a ruhatár félkörívével szemben illetve az emeleti folyosón végig álltak már a hófehér abrosszal letakart asztalok: a premier utáni potyazabálás kellékei. Tányérok álltak elegáns sorokban, evőeszközök rajtra készen pihentek, hogy a függöny összehúzása után meginduló majd’ kilencszáz fős sáskahad az ő segítségükkel álljon neki elpusztítani az egyik elegáns party szervező cég által szállított hidegtálak, sültek, desszertek és egyéb finomságok egész garmadáját.

A színpadon az óriási vasmonstrum állt, egy-két díszletépítő még meghúzott néhány csavart, a kellékesek ellenőrizték, hogy a takarásban minden a helyén van-e. A jelmeztárban a ruhák kivasalva, kitisztítva, méretre igazítva a megfelelő sorrendben sorakoztak a gördíthető fogasokon arra várva, hogy az őket viselő művészek karakterekké formálják a szövegkönyvben lapuló szavak kimondóit.

A sminkesek, fodrászok harcra készen vártak, ők is jól tudták, senki nem hibázhat, mindennek olajozottan kell mennie.

Kora délután elkezdtek szállingózni a művészek, statiszták a színház épületébe, a művészbejárón egyre gyakrabban adták egymásnak a kilincset az emberek.

Váradi Károly a színház harmadik emeletén lévő igazgatói irodájában az ablaknál állt és nézte az utcán kavargó tömeget és hallotta a csukott ajtón át is a színházat betöltő kellemes nyüzsgést, mely minden előadás előtt hallható, és amely egy premier előtt egy kicsit felerősödve közvetíti a darabon dolgozók idegességét minden irányba. Igazgatósága alatt ez már a sokadik bemutató volt a Teátrumban, mégis minden ilyen este újra és újra azzal az izgalommal töltötte el, mint amikor jó huszonöt évvel ezelőtt első rendezésekor felment a függöny az egyik vidéki nagyváros színházának színpadán.

„Csodás este lesz a mai! Történelmet írunk, színháztörténelmet! Ami ma lesz itt, még nem volt sehol! És nem is lesz, ebben biztos vagyok!”

És valakinek pont ugyanezek a gondolatok jártak a fejében – de az a valaki egész más szögből nézte a dolgokat.

Megosztás a facebookon

TIZENHÁROM

 

A bemutató előtti nap éjszakáján egy sötét alak állt a Városi Teátrum díszkivilágításban fürdő impozáns épülete előtt. Az utcán már szinte senki nem járt, éjfél is elmúlt már, a színházzal szemben lévő kávézóban már csak a pincérek és pultosok pakoltak, asztalokat és székeket tologattak, az utcán egy-két magányos ember járt vagy itt-ott felbukkanva egy párocska andalgott kéz a kézben.

Az alak a színház előtti szökőkúthoz sétált és felnézett a Teátrumra. Minden készen állt már odabenn a másnapi premierre: a díszletek álltak, a jelmezek méretre igazítva, a homlokzaton hatalmas plakát hirdette a „Káros az egészségre” bemutatóját. A próbának pár órája vége volt, már hazament mindenki és a szépítő, nyugtató alvásnak adva át magát a bemutató utáni fogadásról álmodott. Kivéve egyvalakit, aki most leült a szökőkút kávájára és elmosolyodott. „Nagy nap lesz a holnapi! Igazi nagy durranás, egy olyan bemutató, amit egy ideig senki nem fog elfelejteni! Ezt én ígérem nektek!”

Már mindent eltervezett az utolsó mozzanatig. Hetek óta máson sem járt az esze, csak a tervén, amiben nem hibázhatott. Tudta, sok mindent tesz kockára azzal, ha belevág, de az idő sürgette és már nem volt visszaút: holnap este, ha felmegy a függöny a telt házas nézőtér előtt, az óra elindul, és ha minden úgy megy, ahogy tervezte – és semmiképp nem mehet másképp -, akkor a függöny előbb fog lemenni, mint ahogy annak a darab szerint kellene.

A kezei izzadtak és jóleső izgalom járta át arra a gondolatra, hogy holnapi tettével beleszólhat egy ember – vagy akár több – életébe és hogy valami olyan titkos és bűnös dolgot fog véghezvinni, ami soha senkinek nem jutna eszébe, mert ahhoz egy olyan zseniális elme szükséges, mint amilyen neki van.

Felállt a szökőkúttól és a főbejárathoz sétált. Az előtér gyér fényben fürdött, csak egy-két vészvilágítást szolgáló lámpa sápadt fénye fürösztötte a márvánnyal és tükrökkel gazdagon díszített foyer-t. Néhány óra és itt fog tolongani mindenki, aki számít, hogy láthasson valami újat és merészet, valamit, amihez foghatót eddig még színpadon nem láthattak.

„Az biztos! ILYEN még nem volt…” – halk nevetés hallatszott a bejárat felől, ahogy a sötét alak arcát a bejárat üvegajtajának nyomva befelé kémlelt. Egy fiatal pár sétált el a háta mögött és a nevetésre odafigyeltek, majd mosolyogva összenéztek és a fiú a lány füléhez hajolva súgta: „Biztos részeg!”

Az alak megfordult és szép lassan elindult. Neki is pihenésre van szüksége, frissnek, gyorsnak és tökéletesen ébernek kell lennie ahhoz, hogy minden úgy működjön, ahogy az reményei szerint működni fog.

Egy elkeseredett ember volt, aki elszánta magát arra, hogy néhány óra múlva kiolt egy emberi életet. Ő volt az, aki a színházban összegyűlő VIP vendégek közé várta a halált.

Megosztás a facebookon

TIZENKETTŐ

 

„Káros az egészségre! – szól a darab címe, és aki jegyet vált a Városi Teátrum legújabb bemutatójára, készüljön rá, hogy mentális károsodást szenvedhet, ha a darab főszerepét alakító Szentpéteri Kristóf ripacskodásnak is csak jóindulattal nevezhető, manírokkal ékesített, a szereptől teljesen idegen botladozását mind a két felvonásban végigüli.”

Tornyos lerakta aranytollát és elégedetten hátradőlt. Hatszobás háza földszintjén, dolgozószobájában ült a nagy tölgyfaíróasztalánál. Régi darab volt már e bútor, ezernyi kritika született rajta, tolla sok millió szót ontott ki magából ezen a fenséges darabon és bizony arra is volt példa, hogy vágyával nem bírva, egy-egy ifjú művészpalánta ennek a strapabíró asztalnak dőlt felkínálva Tornyosnak a kéjhez vezető utat, hogy aztán cserébe a férfi egy teljesen másik úton segítse őket érvényesülni.

Kitűnő bekezdés a két hét múlva bemutatandó darab kritikájához. Hosszú, kalandokban, testnedvekben és fiatal fiúkban gazdag pályafutása során még soha nem fordult elő, hogy egy kritikát a darab bemutatója előtt írt meg. De amint ott állt a kávézó teraszán az összetört pohár és méltósága romjai felett és nézte a ruganyos léptekkel távozó Kristófot, tudta: ahogy hazaér, az lesz az első, hogy nekiáll és forrongó dühét, lelkét összeszorító bosszúvágyát kiírja magából és az egészet ennek a kis szarházinak a fejére ontja.

A visszautasítást is nehezen bírta feldolgozni, de most, hogy annyi ember - annyi ismert és ismerősének számító – ember előtt nevetségessé tette, Tornyos fizikai undort és megvetést érzett Kristóf iránt. Szívből gyűlölte őt és minden igyekezetével azon volt, hogy kellőképpen elégtételt vehessen a fiún.

Szerencséje volt, mert megvolt a maga fegyvere: a sajtó. A szava szentség volt mindenki számára színházi körökben és ez akkora hatalmat adott, amitől Tornyos a lelkében dúló vihart kissé csillapodni érezte.

„Dilettáns, amatőr színjátszókat is megszégyenítő téblábolása, érthetetlen szövegmondása és suta kifejező készsége mind-mind rossz irányba billenti a darabot, ami azonban egy rátermett és megfelelő főszereplővel igazi sikernek számítana.”

-Az nevet, aki utoljára nevet, te kis mocsok! – kiáltott fel hangosan.

Felállt, a bárszekrényhez ment. Mikor hazaért, felbontott egy üveg vörösbort és most meglepve tapasztalta, hogy az üveg alján épphogy lötyög pár csepp az édes nedűből. Nem fáradt a pohárba töltés hosszú és unalmas procedúrájával: ajkához emelte az üveget és egy hajtásra ledöntötte az italt.

Az üveget nagy csattanással ejtette a mahagóni szekrény lenyitható ajtajára. Az alkohol oldotta a feszültséget hevesen lüktető fejében, de a bosszú lehetősége egyre jobban felizgatta és egyre jobban kívánta a revansot.

„Búcsúzz a színházi világtól Szentpéteri Kristóf, mert én, Tornyos Ernő végzek veled! Végzek az álmaiddal, a reményeiddel! Végzek veled!” – hangosan felröhögött, megtántorodott. Ahogy egyre idősebb lett, az alkoholt annál kevésbé bírta, de a lakásában és az ágyában megforduló hamvas bőrű fiúk számának csökkenésével egyre nagyobb szükségét érezte, hogy az élettől kiköveteljen valamilyen boldogságot és az utóbbi időkben ezt a vörösborban találta meg.

„Végzek veled, hallod? VÉGZEK VELED!”

Megosztás a facebookon

TIZENEGY

 

Osztay az ágyban feküdt és a fürdőszobából jövő egyenletes vízcsobogást hallgatta. Meztelenül hevert az összegyűrt ágyneműn, ruhái a padlón szétszórva.

„Hát megint megtettem… csak azért, hogy elérjem, amit akarok! Erre vajon miért nem tanítottak meg az egyetemen?” – keserűen elmosolyodott. Már nem is tudta, hány estén át adta oda magát a Váradinak, hányszor érezte forró leheletét a tarkóján, hányszor gyűrték már össze a lepedőt széles ágyán és hányszor játszották el a „mindenki a maga útján megy” játékot a színház épületéből távozva, hogy aztán a sarkon beszálljon az igazgató fekete sportkocsijába és ide hajtsanak az ő lakásába? Hányszor?

Cigarettára gyújtott, majd bal kezét a feje alá téve a plafonra rajzolódó árnyékokat nézte. Vajon nem túl nagy ár a teste feláldozása a szakmai sikerekért? „Persze, hogy nem és ezt te is nagyon jól tudod!” –felelte belső hangja meglehetős szigorral.

A Városi Teátrum rendezőjének lenni, minden rendező álma volt és Péter tudta: amint visszautasítaná az igazgatót, azonnal kidobná a színházból. Persze, hogy megtenné, hisz ő nem kockáztat semmit: azonnal jelentkezők tucatjai rohamoznák meg az irodáját és ő, mint egy pasa a háremben, válogathatna a fiatal, bizonyítási lehetőségért bármire hajlandó rendezők közül. És Váradi, a fiatalok felkarolója azonnal lehetőséget adna a bizonyításra, akár ott rögtön az irodájában – ahogy három évvel ezelőtt Péternek is.

Nézte a plafon felé szálló füst kékes gomolygását és visszaidézte azt a három évvel ezelőtti napot, mikor zsebében friss diplomájával bekopogott Váradi ajtaján és állásért folyamodott. Fiatalon, tele energiával, álmokkal és kitartással lelkesen beszélt arról, milyen tervei vannak és Váradi ült a bőr karosszéke mélyén a hatalmas íróasztal mögött és jóindulatú, atyai mosollyal az arcán hallgatta őt és lelkesen bólintott és figyelte, amint felvázolja elképzeléseit a színházi rendezésről.

Milyen ostoba volt akkor! Azt hitte, ez a figyelem annak köszönhető, hogy valami olyat tud és akar, ami az előtte állásra jelentkezők fejében meg sem fordult és ettől a támogató fejbólintás sorozattól még nagyobb elánnal magyarázott. Pedig – mint később az igazgató egy éjszaka bevallotta – a félig kigombolt inge és a szűk farmernadrágja volt az, ami Váradi figyelmét annyira lekötötte. És nem is titkolta, hogy azért adott neki lehetőséget, mert meg akarta őt kapni.

Visszaidézte a pillanatot, mikor – befejezve a lelkes koncepció felvázolást – Váradi felállt, vállára tette a kezét, gratulált neki és meghívta vacsorázni. Ő a mennyekben járt attól a meghívástól: lehet valóban, hogy ő, Osztay Péter az ismeretlen, friss diplomás rendező a legendás Váradi Károllyal – ahogy az nevezte – „szakmai megbeszélést” folytathat fehér asztal mellet, hogy elgondolkozzanak a rendező „szakmai lehetőségeiről a Városi Teátrum falain belül”?

Aztán hamar visszakerült az álmodozások rózsaszín felhős egéből a realitások szürke talajára, mikor vacsora után az igazgató azt javasolta, menjenek fel Péter lakására és ott folytassák a „tárgyalásokat”. Kocsiba ültek, feljöttek ide és egy pohár ital után az igazgató magához húzta és erőszakosan megcsókolta. Ő ellökte Váradit és teljesen megzavarodott, sőt, megijedt. Mit képzel ez magáról?

Az igazgató pontosan tudta, mit csinál. Leült mosolyogva és akkor kiterítette a kártyáit: Péter megkapja élete lehetőségét és a következő évad egyik nagy sikerének számító Shakespeare darab átiratát ő állíthatja színpadra, ha hagyja, hogy Váradi „jobban megismerje” és „elmélyítse nemcsak szakmai, hanem emberi kapcsolatukat” is. Péter akkor jött rá, hogy az egyetemen szállóigévé vált „Dugsz vagy buksz!”szellem nemcsak egy nagyvárosi legenda, hanem a színházi élet íratlan, ám legerősebb szabálya. Kétségbeesett: talán az élete legnagyobb – és esetleg egyetlen – lehetőségét szúrja el, ha most szende szűzlányként kiparancsolja Váradit a lakásából. Biztos volt benne, hogy a város vezető színházának igazgatója olyan hosszú karokkal bír, ami elég sok helyre elér és azt is le merte volna fogadni, hogy egy nemleges válasz a saját, még el sem kezdődött rendező karrierjének halálát jelentené.

Így hát belement a „kapcsolatmélyítésbe” és az igazgató már aznap este magáévá tette. Péter rosszul volt és csak úgy bírta ki hányás nélkül az első együttlétet, hogy magában a neonreklámokon villódzó nevét látta a darab címe alatt, és miközben Váradi kéjes hörgését hallgatta, ő a plakátokra és a sikerekre gondolt. És míg az igazgató hátulról magáévá tette és izzadt hátát nyalogatta, ő lélekben már a függöny előtt állt élete első premierjén és élvezte a tapsokat, a reflektorfényt és a dicsérő kritikákat.

Meg is kapta őket! Másnap Váradi behívta az irodába, elétette a szerződést és miközben háta mögött állva nyakát cirógatta, ő, Péter aláírta a szerződést és egy hét múlva már kezdhette is a munkát.

Élvezte, amit csinál, jó volt a társulat, igazi csapatként működtek együtt az ismeretlen rendezővel, mert azt gondolták: akinek az ő keménykezű igazgatójuk lehetőséget adott, akire rámert bízni egy ilyen fontos darabot, az tehetséges és annak szavára figyelni kell. És míg ebben a tiszteletben fürdött a színházban, addig lakásában hetente két-három estén át az igazgató karjaiban úszott az izzadtságban.

És két hónap elteltével a bemutató hihetetlen siker volt, a közönség állva tapsolt, a kritikusok legendákat zengtek és még egy pályakezdő rendezőknek alapított díjat is kapott. Mindenki gratulált, a hátát lapogatta, a kezét szorongatta, a színésznők cuppanós csókokat nyomtak a férfi arcára és akkor ott abban a percben értette meg: ez az ő igazi élete, és ha továbbra is részese akar lenni az ilyen ünnepléseknek, az elismerő kézszorításoknak és a büszkén akarja olvasni a megjelent kritikákat – nos, ezekért fizetnie kell azzal, hogy fiatal testét áruba bocsátja az igazgató vágyainak piacán. És Péter úgy döntött: nem dobja el magától a sikert, még ha kurvaként kellett is a bizonyítási lehetőségért megdolgoznia.

És mintha az élet párosával adná a hasonló dolgokat, a bemutató előtti napon Tornyos Ernő is megkereste a fiút. Péter sokat hallott már a legendás, rettegett kritikusról, látta is már párszor a színházban és annak környékén, de szemtől szemben most találkoztak először. Ott állt Péter lakásának ajtajában és szemüvegén át vizsla szemmel nézte végig tetőtől talpig, szinte érezte, ahogy a kritikus kritikus szemmel végigméri és magában elemzi a látottakat.

Péter nem sokat tévedett. Tornyos mohó szemmel falta a fiatal fiú látványát, izmos combjait, feszes farmerét, kidolgozott felsőtestét, puha ajkait, csillogó szemeit – mindazt, ami benne elindította a jó kritika gyártásához szükséges motort.

Akárcsak Váradi, Tornyos is hamar a tárgyra tért, miután Péter behívta és itallal kínálta a kritikust. Nem köntörfalazott: egy kezdő rendezőnek fontos a jó kritika első darabjának bemutatója után, hisz ez alapozza aztán meg későbbi szakmai hírnevét, ez biztosít a jövőben felkéréseket más színházaktól. A jó kritika nem más, mint a rendező személyes marketingjének része, „független attól, hogy a darab zseniális vagy csak egy nagy kalap szar”. És – folytatta Tornyos hasonlóan nyílt stílusban – ő, a jóságos Ernő bácsi, ki szívén viseli a bátor fiatalok sorsát, kik úgy döntenek, egy békés, de unalmas íróasztal mögött végzett munka helyett a színház világában próbálják meg kormányozgatni életük hajóját, szóval ő szívesen segít a kezdeti bizonytalan lépések megtételében, vigyázva, nehogy az ifjú kalandozó elbukjon egy előre nem látott akadályban.

Persze a világban oly kevés dolog hullik az ölünkbe ingyen a mennyekből – húzta kéjes mosolyra löttyedt ajkait a mértékadó recenziók kéjre vágyó ura -, így bármennyire is szeretne önzetlenül segíteni, cserébe valami kis apróságot elvárna Pétertől a kedvező beszámolóért.

Akkorra Péter – aki már túl volt néhány estén Váradival – kezdte megérteni, hogy mire is megy ki a játék és mivel tudta, hogy Tornyosnak milyen nagy hatalma van szó nélkül cselekedett: levette pólóját kidolgozott testéről, ledobta szűk farmerét és meztelenül állt a kritikus előtt, aki száját nyalogatva, kéjtől felajzva nézte a felkínált testet.

Péter undorítónak találta a kopasz öregembert, de azt is tudta: ha most nemet mond, mindaz a „kapcsolatmélyítés” – itt fanyarul elmosolyodott - , amit estéről estére végeztek a direktorral, füstként oszlik majd szét, ha ez a nyálcsorgató vénség tönkre vágja első bemutatóját.

Tornyos hamar végzett a fiúval, mögé kerül és minden érzelem nélkül meghágta a vonagló testet, majd sliccét felhúzva köszönés nélkül hazament és otthagyta a könnyeivel küzdő Osztayt.

És hogy Tornyos tartotta-e a szavát? Nos, a díj elnyerésében nagy szerepe volt a fantasztikus kritikának, ami „Az évad legnagyobb dobása az évtized legjobb rendezőjével” címmel került már másnap az olvasók elé.

Péter megkönnyebbült, mert Tornyos soha többé nem kereste meg őt hasonló ajánlattal és ennek ellenére kritikái mindig lelkes beszámolók voltak az őszinte elismerés hangján.

Osztay elnyomta a csikket a hamutartóban. A „Káros az egészségre” után a színház következő bemutatója már az ő munkája lesz. A színészek és színésznők versengetek, hogy vele dolgozhassanak, a fiatal zsenivel, akiben az igazgató meglátta a géniuszt, vakon bízott szakmai rátermettségében és az óta is sikert sikerre halmoz. Tisztelték a színházban, szavára odafigyeltek, rendező elképzeléseit elfogadták kérdés nélkül, instrukcióit azonnal végrehajtották.

És ha ezek az engedelmesen mozgó kis marionettek tudnák, hogy mindezt a formás fenekével érte el, hogy az ágyban nyújtott teljesítményével nyerte meg a jogot, hogy egy napon beléphessen a legnagyobb rendezők közé… hát abból nagy botrány lenne és többé annyi becsülete sem lenne a színháziak szemében, mint egy anyagyilkosnak.

És ma este Kristóf meglátta őket! Ott állt a kapualjban, arcán a jólismert kaján vigyorral és végignézte, amint Váradi megcsókolja, megsimogatja és kettesben elhajtanak az igazgató autóján.

„És lefényképezett a rohadék!” Péter nagyot vágott öklével az egyik kispárnába, mely még az ágyon maradt és a nemrég véget ért nemi csatában nem került a földre. Kristóf egyetlen szavával tönkretehet mindent. Ha elmeséli, amit látott – és Péterben egy szemernyi kétség sem volt afelől, hogy a fiú nem használja majd ki az első ilyen alkalmat -, akkor olyan megalázásban lesz része, amit nem fog tudni elviselni. Akkor búcsút inthet a dédelgetett rendezői pályafutásnak, a szavát tisztelő színészek csodáló körének és mindannak, amit az elmúlt három évben a sok gyomorforgató pajzánkodásért kapott.

Tönkretenné az egész életét és a karrierjét, ha Kristóf nagydobra verné, amit ma este látott. „Be kell fognom a száját!” – gondolta Osztay magában és újabb cigarettáért nyúlva azon kezdett el gondolkodni, hogyan tudná ezt a számára igen kellemetlen problémát a lehető leghamarabb megoldani?

Megosztás a facebookon