HUSZONÖT

 

A szünetben a nézők elözönlötték a földszinti és az emeleti büféket. Kisebb társaságok verődtek össze, hogy az előadás előtti udvariasnak ható, ám felszínes csevegés helyett most a darabról beszéljenek.

Kitárgyalták a szereplőket, a látványos jelmezeket, a fenyegetően a színészek fölé tornyosuló monumentális díszletet, a párbeszédeket. Csupa önjelölt kritikus „én-másképp-csináltam-volna” hangsúllyal fejtegette nézetét egymásnak, élvezve a torkukon végigfolyó minőségi alkohol lélekmelengető, bizsergető hatását.

A színfalak mögött a feszültség lázas izgalommá változott és most már ez lett úrrá a színészeken: érezték, hogy minden a legnagyobb rendben megy és a második felvonás még nagyobbat fog szólni. A büfében, az öltözők folyosóin tárgyalták meg, hogyan és miként zajlott egy-egy jelenet, igyekezték feszült idegeiket még jobban lecsillapítani: ki egy pohár alkohollal, ki valamilyen tabletta segítségével – hiába, a showbusiness és a mesterséges hangulatjavítók kéz a kézben járnak, legyen szó egy huszadrangú, kikötői lokálról vagy egy oly patinás és nívós helyről, mint a Városi Teátrum.

 

Maróti az este sokadik cigarettáját szívta és fogadta az előgratulációkat a büfébe látogató kíváncsiskodóktól és a színház azon művészeitől, kik e darabban nem kaptak szerepet, de természetesen eljöttek a kollégák premierjére. Bármennyire is fájt, szembe kellett nézni a ténnyel: bár talált hibát szinte mindenkiben ezen az estén, még a körülugrált Csejtei művésznő is kétszer belebakizott a szövegébe („Nem is csoda, fél lábbal már a sírban van a vén egyiptomi múmia”), de az egyetlen, aki hibátlanul játszotta a szerepét és egy poénnal még nyílt színi tapsot is kapott: Szentpéteri Kristóf. Utálata a fiú iránt igen erős volt, de el kellett ismernie, hogy tehetsége az van. Amíg színpadon lesz, rajongani fognak érte. „Amíg színpadon lesz…”

 

Elvira egy kényelmes fotelben üldögélt az öltözőjükben, magassarkú cipőit a földre dobva, fájós bokáját masszíroztatta Tiborral.

-Felkészültél a mi nagy jelenetünkre, drágám? Ugye tudod, hogy nem kell igazából pofon vágnod? – kérdezte feleségét a hűtlen férj.

-Ne aggódj, vigyázni fogok a pofikádra, szívem! – felelte Elvira, némi élt adva az utolsó szónak.

Tibor fejét lehajtva masszírozta tovább felesége bokáját, ám gondolatban a takarásban ült és felfelé nézett a magas acélhídra – az igencsak balesetveszélyes acélhídra.

 

Zsolt újabb adag alapozót vitt fel az arcára és szemceruzával halványan meghúzta szemének körvonalait, mindezt igen nagy élvezettel. Profi volt, hisz nemcsak a színházban, de Bocskaival közös otthonukban is gyakran nyúlt gazdag sminkkészletéhez, ám a biztonságot nyújtó lakás falai mögött a „diszkrét” volt a legkevésbé használható jelző mindarra, amit Zsolt az arcára kent. Barátját és élete párját őrjítő szexuális vágy fogta el, ha Zsolt műszempillát ragasztott, vastagon kirúzsozta magát, körmére lakott kent és valamilyen női fehérneműben dőlt hanyatt a tükrös mennyezet alatt megbújó selyemágyneműs ágyukban. A drága berendezésre, luxus kozmetikumokra bőven tellett: Zsolt gyakran lépett fel „jótékony célú” estjeivel, melynek bevételét felajánlotta valamely alapítványnak – persze a bevétel kisebb részét, hisz a nagyobbat – a jótékonyság álarca mögé bújva – szépen elrejtve az adóhatóság figyelő szeme elől, saját bankszámláján pihentette.

-Endrém, jobb már a kedved? – kérdezte, miközben bal szemét vette kezelésbe a szemceruzával. – Kérsz egy bogyót izgalom ellen?

Endre nem felelt, csak bámult maga elé, ujjai idegesen tépkedték zakója reverjét. Szemei szinte üvegesek voltak, arcán lázrózsák égtek. „Hogy izgulhat ennyire egy bemutató miatt?” –gondolkodott el Zsolt, majd vállát megrántva kis alapozót vitt fel a nyaka jobb oldalára.

 

Váradi Károly az örömtől megrészegülten, hogy a nézők körében egyértelműen sikeres az új darab, az irodájába viharzott, magával húzva Osztay-t, aki épp a színház egyik leszbikus színésznőjével és annak festő barátnőjével társalgott az emeleti lépcsőfordulóban.

Bezárta maguk mögött az ajtót, magához rántotta a fiút és formás fenekébe markolt.

-Sikerünk van Péter! Ugye te is örülsz velem együtt? – kérdezte a fiút.

Péter érezte az igazgató forró leheletét az ajkán, összerándult, ahogy izmos fenekébe belemart az igazgató kemény keze. „Ha ezt Kristóf látná…” – villant az agyába és ekkor eltolta magától Váradit.

-Ne haragudj, de… nem érzem jól magam…

-Mi a baj? Elég sápadtnak látszol. – Az igazgató gyengéden a sarokkanapéhoz vezette a fiatal rendezőt. – Dőlj le és pihenj! Nekem vissza kell mennem a polgármesterhez meg a hülye feleségéhez. Vigyázz magadra! Nemsokára jobban leszel. – és finoman megcsókolta a fiú arcát.

Osztay lehunyta a szemét és nem válaszolt. Ám mikor az igazgató mögött becsukódott az iroda ajtaja, szemei kipattantak és ajkai elkeskenyedtek.

-Igen. Nemsokára jobban leszek! – suttogta maga elé.

 

Andor és két másik fiú, kik szöveg nélküli szerepet játszottak a darabban, hol, mint a dohánygyár alkalmazottai, kik feszülő atlétában, kemény bicepszeiket a női nézők nagy örömére közszemlére tették, a háttérben dolgoztak, míg a színpad előterében a cselekmény zajlott vagy épp a második felvonás látványos party jelenetében pincérként, netán vendégként emelték a létszámot, az öltözők előtti folyosón beszélgetett. Viktor meghallotta Andor hangját, kijött az öltözőjéből és csatlakozott a beszélgetőkhöz.

Andor nem különösebben adta jelét annak, hogy bármi is volt közte és Viktor közt korábban, egyenrangúként kezelte a másik két fiúval, semmivel sem volt több érzelem a hangjában, amikor vele beszélt, mint amikor valamelyik statiszta társa szólt hozzá.

Viktor azonban egyfolytában Andort nézte és bár mosolygott, szívében a fájdalom keserűsége áradt szét.

És mintha csak erre várna, Szentpéteri kilépett az öltözőjéből és egyenesen a fiúk felé tartott. Kezét lazán Andor vállára dobta, szólt néhány vicces szót a fiúkhoz, akik nevettek vele együtt, ám közben szeme Viktor szemébe nézett és a jól ismert lenéző mosoly játszott a szája szegletében. „Látod, a pasid vállán a kezem…” – mondta ez a tekintet Viktor szerint és legszívesebben nekiment volna a fiúnak ott a folyosón és addig verte volna a fejét a padlóba, míg csak mozog. Inkább gyorsan sarkon fordult és lerohant a büfébe, hogy ott várja meg a második felvonásbeli jelenetét.

A fiúk elnézést kértek és bementek az öltözőjükbe, hogy a munkásruhát szmokingra vagy épp pincérkabátra cseréljék a második felvonáshoz. Kristóf végignézett az üres folyosón és tovább mosolygott.

 

A kritikusok, bár egy páholyban ültek, a szünetben sem távolodtak el egymástól. Nemhivatalos véleményüket osztották meg egymással a darab első felvonását illetően, kiemelve az előadás gyengeségeit vagy éppen dicsérve egy-egy jelenetet.

Tornyos néha bólintott vagy közbeszúrt egy szót, majd otthagyta kollégáit és kiment az utcára rágyújtani. Elsétált a színház művészbejárójáig; a mellékutca csendes volt, csak alig szűrődött el idáig a színház előtt ácsorgó tömeg duruzsolása.

Fel-alá sétált, majd szeme megakadt a „Káros az egészségre” hatalmas plakátján és rajta a dőlt betűkön:    

A Városi Teátrum bemutatja Szenpéteri Kristóf főszereplésével „Káros az egészségre” Rendezte: Maróti Sándor

                                                                                                

  Megvetően köpött egyet, eldobta cigarettáját és cipője sarkával vadul rátaposott és csak tiporta a csikket, míg az teljesen szét nem hullott.

Szemei ravaszul összeszűkültek, kezét zsebre vágta és elindult az utca ellenkező vége felé, a színház háta irányába, ahol a díszletraktár hatalmas, dupla szárnyú ajtaja nyílik. „Vigyázz Szentpéteri, most véged lesz!” – szűrte a fogai közt Tornyos.

 

Csejtei művésznő földszinti öltözőjében ült egy magas támlájú, trónhoz hasonló székben és egy pohár jeges Martinit kortyolgatott. Elégedett volt az estével: bár tudta, hogy kétszer is szöveget tévesztett, de azt is tudta, hogy neki, a NAGY CSEJTEI-nek mindent elnéznek az emberek. Nem sok hozzá hasonló színházi nagyvad él mostanság, a legtöbb pályatársa már az égi színpadon játssza el angyali szerepét – bár a művésznő biztos volt benne, hogy a legtöbben a pokolban vannak, figyelembe véve evilági életüket.

Jóleső érzéssel töltötte el, hogy ismét nagy közönség előtt játszhat és persze azt sem felejtette el, hogy az előadásért kapott pénzből egy nílusi hajóúton fogja kipihenni a próba fáradalmait.

Szemét végigfuttatta öltözőasztalán: a bal oldali legfelső fiókban pihent gázsija. Öltöztetőnője is most pihenhetett: míg a művésznő színpadon volt, neki a takarásban kellett készen állnia egy pohár itallal, a művésznő kedvenc cigarettájával, egy takaróval, ha fázna pihenés közben a díva, egy legyezővel, hogy némileg hűsítse asszonyát, ha annak melege támadna és ezerféle egyéb parancsszóra ugrásra készen kellett lennie. Most végre leülhetett, ihatott egy korty jeges teát és kinyújthatta fáradt tagjait, míg főnöke és parancsolója felkészült a második felvonásra.

Megosztás a facebookon