HUSZONNÉGY

HUSZONNÉGY

 

Hét óra után nyolc perccel a nézőtér fényei kezdtek elhalványulni, a tömeg hangja egyre halkabb és fojtottabb lett. Az ajtókat bezárták, a súlyos bársonyfüggönyöket ráhúzták a bejáratokra, hogy a kintről beszűrődő fény még véletlenül se zavarja meg a nagyérdemű figyelmét.

Néma csend lett a nézőtéren, egy-egy halk torokköszörülés hallatszott, fent az emeleten egy nő vékony hangon felkacagott, valahol a földszint hátsó soraiban egy retikül csatjának fémes kattanása jelezte, hogy gazdája felkészült az előadásra.

A függöny szétnyílt és láthatóvá vált a színpadot keresztül-kasul átjáró óriási vasszerkezet. Elvira és Tibor a jobb szélen ültek egy íróasztal két oldalán, a darab az ő párbeszédükkel kezdődött, egy majd’ hétperces jelenet volt az övék, melyben felvázolták a később színpadra lévő „családtagok” és „barátok” jellemét, szóba hozták titkaikat és bonyolult kapcsolatrendszerüket.

 

Váradi Károly ekkor toppant be az igazgatósági páholyba, halkan leült a polgármesterék háta mögé és figyelte legújabb „gyermeke” első, nyilvánosság előtt megtett lépéseit. Kicsit feszült volt, mert mindig együtt idegeskedett a színészekkel és rendezőkkel: vajon hogy fogadja az ezerfejű az elé tálalt áldozati ajándékot?

 

Egy süllyedő liftszerűségen Csejtei művésznő érkezett a színpadra, egyenes háttal, mereven, igazi királynői tartással. Belépőjét nagy taps fogadta, nem felejtették el a nézőtéren helyet foglalók, hogy egy élő színházi legendát látnak a színpadon, aki már valószínűleg nem sok estén át fogja learatni az őt megillető tapsot. Gyenge egészségi állapotáról sokat cikkeztek a bemutató előtt az újságok és persze ez még nagyobb nyomatékot adott a „Káros az egészségre” premierjén való megjelenésének. Színházi berkekben már terjedt a hír, hogy csak az első öt előadásra szerződött le a művésznő – bár gázsija alapján legalább ötven estén át kellene dolgoznia – és utána a színház egy korban Csejteihez közelálló, ám tehetségben és hírnévben tőle messze elmaradó művésznője fogja átvenni a szerepet.

Ám ezen az estén ez nem számított: akik itt voltak, egy legendát láttak és ennek megfelelő tisztelettel, már-már lélegzetvisszafojtva figyelték minden szavát.

 

A jelenésükre váró színészek a büfében beszélgettek, dohányoztak vagy öltözőjükben pihentek, olvasgattak.

 

Kristóf az öltözőjében lévő kanapén elnyúlva feküdt, szája szegletében apró mosollyal. Tudta, hogy ez az este róla szól, hogy mindenki őt akarja látni, és hogy másnap sok újság fogja a nevét említeni. „Ma én leszek a sztár, vigyázzatok, idióták: Szentpéteri Kristóf a címlapokra tör!” – mosolygott magában.

 

Endre idegesen járkált fel-alá az öltözőben: Zsolt a színpadon volt, így nem volt, aki rászólna, amiért csak köröz, mint egy őrült a néhány négyzetméteres és amúgy is zsúfolt helyiségben. Arca a vékony alapozó réteg alatt is sápadtnak tűnt, gyomra görcsösen összeszűkült, idegei pattanásig feszültek.

 

Elvira éppen öltözködött a következő jelenethez készülve, lassan, minden idegesség nélkül. Agyában egyre zakatoltak a megcsalt feleség gondolatai, a megalázottság érzése tőrként fúródott lelkébe.

 

Tibor a takarásban pihent egy széken: pár perc és ismét a színpadon lesz, így nem volt ideje arra, hogy felmenjen az emeletre az öltözőbe. Hátradőlt, szemét lehunyva pihent, hallgatta a színpadon zajló jelenetet. Csejtei művésznő hangja erősen, tisztán szólt, korát meghazudtolóan frissen.

Hirtelen halk búgó hang ütötte meg a fülét: a színpadon valaki használta a „liftet”, a fogaskerekek olajozott könnyedséggel működésbe léptek. Tibor felnézett a magasba, az összekötő vashídra, amely a „lift” végállomása volt, jó nyolc méterre a színpadtól. „Innen lezuhanni valóban halálos lehet…” – futott át az agyán. És erre a gondolatra hirtelen felegyenesedett a székben és maga elé meredt.

 

Maróti a színpad mögött járkált fel-alá, a színpadról kijövő színészekhez szólt egy-egy szót – legtöbbször valamilyen elégedetlenségének adott hangot keresetlen szavakkal – és néha ki-kilesett a nézőtérre, hogy lássa, hogy fogadják munkája gyümölcsét. Eddig nagyjából minden rendben ment, leszámítva néhány apró hibát, amit valószínűleg csak az ő éles rendezői szeme vett észre. „Csak ne lenne ilyen hangos ez a gépezet! Úgy robog, mintha össze akarna dőlni!” Félnivaló azonban nem volt: megfelelt az összes balesetvédelmi előírásnak, a legmodernebb technikával építették mérnökök Bocskai tervei alapján. „Baleset kizárva! Igen… az kizárva…” – futott át Maróti agyán a gondolat egy homlokráncolás kíséretében.

 

Osztay egy emeleti széken foglalt helyet, figyelme csapongott: hol a nézőket figyelte, hol az előadást, de volt, hogy szemét a színház hatalmas csillárára függesztve percekre „elhagyta” a külvilágot és agya kikapcsolva csapongott. Sok minden megfordult a fejében, de leginkább egy kép villant be újra és újra: ő Váradi kocsijában, combján az igazgató – a főnöke, a mentora – kezével és az ablakon át Szentpéteri Kristóf kaján mosolyra húzódó vigyorral az arcán les be.

-Rohadék! - suttogta halkan és észre sem vette, hogy egy mellette ülő idősebb úr összehúzott szemöldökkel lövell rá egy rosszalló pillantást.

 

Viktor az öltözők előtti folyosón állt: azt remélte, Andorral összefuthat ismét, mintegy „véletlenszerűen” és válthatnak pár semmitmondó, üres szót egymással, ami azonban mégis sokat jelentene megsebzett szívének és elterelné a gondolatait arról, hogy nemcsak magányos, de megalázott is, amiért Kristóf fültanúja volt szerelmi élete összeomlásának. A fiú iránti gyűlölete egyre nagyobb elánnal tombolt a szívében.

 

Szalay néni a ruhatárosok közt beszélgetett: az előadás most nem érdekelte, elsősorban azért volt itt, hogy előadás előtt, alatt és után minden rendben menjen a nézőtéren és azon kívül. Ráér még a darabot megnézni: ha igazak az előzetes hírek, száz estén át biztosítva van a darab helye a színház repertoárján.

 

Bő egy órája ment a darab: a nézők nevettek, ahol kellett, feszülten figyeltek, ha a cselekmény újabb kibogozni valót adott a szereplőknek és általában érezhető volt, hogy úgy fogadják az előadást, ahogy azt a legmerészebb és legoptimistább elvárás szerint az igazgató gondolta.

Nemsokkal fél kilenc után az első felvonás végén összement a függöny és a lassan kivilágosodó nézőtéren felhangzott a taps. „Győzelem!” – futott át Váradi Károly agyán, ahogy mosolyogva meglapogatta a polgármester hátát.

Kommentek
  1. Én