HARMINC

 

A színpadon Kristóf teste mellett egy nő térdelt. Hosszú szőke haját lófarokba kötve viselte, fekete farmert és fekete pólót viselt, valamint sportcipőt. Hollós Viktória kinézete megtévesztő volt: a törékeny, vékony szőke lány a legtöbb férfiban felébresztette a lovagiasságot és persze sokukban kevésbé nemes érzéseket is. Ám a látszat csalt: Viktória évek óta az egyik legtehetségesebb bűnügyi helyszínelőként végezte munkáját, semmi nem kerülte el figyelmét. Kollégái tisztelték, kedvelték és a lány meg is tett mindent, hogy e tisztelet ne csorbuljon.

A közeledő lépések zajára felnézett és rámosolygott a hadnagyra:

-Erik! Lám, együtt kerültünk reflektorfénybe! – utalt a színpadot betöltő hatalmas lámpák vakító fényére.

-Bizony… nagyanyám mindig azt szerette volna, ha a világot jelentő deszkákon találom meg életem célját, akár az ő apja. Féltett a rendőri munkától. Drága nagyi, ha figyelsz odafentről, most láthatod: a színészi munka sem veszélytelenebb a rendőrinél. – majd lenézett a földön fekvő alakra – Mit tudunk?

-Nyaktörés. A zuhanás után szinte azonnal meghalt. Olyan erősen csapódott a színpad kemény deszkáihoz, hogy a nyakszirt nem bírta a hirtelen erőteljes oldalra lökődést és azonnal eltört a nyaka. Semmi esély nem volt arra, hogy újraélesszék.

A hadnagy felnézett a színpad felett magasan a sötétbe húzódó vashídra.

-Semmi esélye nem volt. – ismételte félhangosan gondolataiba merülve – Ezt valaki nagyon jól tudta. Csak egy apró lökés kellett, ő elveszítette az egyensúlyát és… - tekintetével végigkövette a lelki szemei előtt lezuhanó vékony testet – és itt véget is ért egy ígéretes karrier. És valaki erre számított, sőt tudta, mert azt akarta, hogy én itt legyek és szemtanúja legyek ennek az egésznek. És azt kell kiderítenünk, hogy ki lehetett az?

Leguggolt a holttest mellé.

-Ilyen fiatalon ilyen undorítóan bevégezni… - mormolta magában. Kezét végighúzta a fiú nyakán, megnézte a lazán megkötött selyemnyakkendőt, majd a felfelé fordult jobb tenyeret. Szegedi összeráncolta homlokát, szemöldökei összeszaladtak. – Hmm… ez érdekes. – Átnyúlt a test másik oldalára és óvatosan kihúzta a test alá szorult bal kart és felfelé fordította a fiú kézfejét. A hadnagy megcsóválta a fejét.

-Találtál valami figyelemre méltót? – kérdezte Viktóriától.

-Igen. – a lány felmutatott egy átlátszó tasakot, benne néhány igen hosszú fekete hajszállal – A vállán és a hátán találtam. A fehér ingen szinte kiáltottak azért, hogy megtaláljam őket. Legalább tizenhat-tizennyolc centi hosszúak. Szóval biztos, hogy nem az áldozaté.

Szegedi a fiú rövidre nyírt, sportos frizurájára nézett, majd elgondolkodva végigfuttatta tekintetét a holttesten ismét.

-Vihetitek. A többit majd odabent!

Viktória bólintott.

-Igyekszem a boncolással és megkapod a jelentést, amilyen hamar csak lehet. Bár nagy meglepetés nem fog érni: egyértelműen a zuhanásba és az utána bekövetkező nyaktörésbe halt bele. – elfintorodott jellegzetes mimikájával – Nem a legkellemesebb vég, az biztos!

Miközben összeszedelődzködött, Erik hátrament a színpadot átkutató kollégákhoz.

-Mi a helyzet? Találtak valamit?

A tizedes, aki az előbb felkísérte az emeleti folyosóra, majd értesítette a helyszínelők megérkezéséről, most ragyogó arccal fordult felé: kezében ő is egy átlátszó tasakot tartott.

-Hadnagy úr, ezt nézze meg!

Erik elvette a tasakot a tizedestől és a színpadot betöltő reflektorfény felé tartotta. Ajkait elcsücsörítette és halkan füttyentett.

A tasakban egy aranyszínű toll hevert, rajta T.E. monogrammal. A fény meg-megcsillant a tasakban pihenő íróeszközön, szikrázva szórva a neheztelést, amiért gazdája ily óvatlanul bánt vele.

-Hol találták ezt? – fordult a tizedeshez.

-Itt, a holttesttől alig egy méterre. Gondolja, hogy köze lehet a gyilkossághoz?

A hadnagy elgondolkodva nézett a tollra.

-Nos, talán igen.

-És mit jelenthet a T.E.?

-Túl Egyszerű! – mondta a hadnagy, majd a tizedes zavart arcát látva elmosolyodott – Egy kétbalkezes gyilkos, aki itt hagyja a névjegyét? Persze, kényelmes megoldás lenne, de azt hiszem, ilyen még a könyvekben sincs. – fogta a tollat és zsebre vágta.

Miután látta, hogy a színpadon már nincs több látnivaló, a takarásba ment és felmászott a fekete vaslétrán. Végigment a kis oldalhídon, majd rálépett a díszlett feletti vashídra, aminek közepéhez csatlakozott a „lift”, amin Kristófnak meg kellett volna érkeznie a színpadra.

A hadnagy óvatosan kapaszkodva végigment a hídon és lenézett a mélybe. Alatta épp most tették zsákba Kristóf holttestét, a zippzár érdes hangja alig hallhatóan hatolt fel a magasba hozzá. Körülnézett, de a félhomályban nem sok mindent lehetett látni. Lekiabált beosztottjának:

-Tizedes! Idefent végeztek már?

Elmosolyodott, mikor látta, hogy a fiatal rendőr – nem tudván hirtelen, honnan jön főnöke hangja – idegesen kapkodta fejét jobbra-balra, előrement a színpadnak, benézett a most üresen hagyott zenekari árokba, majd tanácstalanul visszabotorkált középre.

-Felfelé nézzen, tizedes! – segített Szegedi és ismét mosolyra derült, mikor a rendőr bamba arccal nézett fel hozzá. – Azt kérdeztem, idefent végeztek már?

-Igen, uram! Semmi használható nyomra nem akadtunk. Egyelőre a toll az egyetlen, ami persze lehet, hogy a darab egy kelléke és nem is igazi bizonyíték! – kiabált fel a tizedes.

„Lehet, hogy nem is igazi bizonyíték… igen, ez igen valószínű, de kétlem, hogy kellék lenne!” – gondolta magában a hadnagy, majd miután még egyszer körülnézett, végigment a hídon és most a másik oldalon lévő vashídon ereszkedett le a színpadra.

-Tizedes! – szólt – Én most felmegyek az igazgatóhoz, váltok néhány szót mindenkivel, addig szeretném, ha átnéznék az összes öltözőt. Mindenkit ott fogok az emeleten, dolgozzanak nyugodtan, de alaposan, megértette?

-Igen, hadnagy úr! – azzal elsietett és öt-hat embert maga mellé véve, felsiettek az első emeletre a színpad mögötti lépcsőn, hogy a parancsnak megfelelően módszeresen átkutassák az öltözőket.

A hadnagy lement a színpad sarkában lévő lépcsőn a nézőtérre, végigsétált gondolataiba merülve. Kiment a földszinti ruhatárhoz, balra fordult és felment a széles márvány lépcsőn az emeleten várakozó társasághoz.

Néma csend fogadta az érkezését, minden szempár rászegeződött.

-Tudom, hogy fáradtak és hogy mindnyájan mennének haza, de arra kell kérnem önöket, hogy maradjanak még itt. Az igazgató úr engedélyével – és itt Váradi felé fordulva biccentett egy aprót – az irodájába várnám önöket egyenként, hogy elmondják, mit tudnak az este történtekkel kapcsolatban. Ígérem, igyekszem minél gyorsabban lefolytatni a beszélgetést mindenkivel, hogy aztán a hátuk mögött hagyhassák ennek a kellemetlen estének a színhelyét.

-De hát mit tudnánk mondani? Nem láttunk semmit, a színpadon voltunk és egyszer csak… egyszer csak leesett! – kiáltott fel Annácska, már-már hisztérikusan – Miért nem hagy minket békén?

Zsolt átölelte és próbálta csitítani.

-Nyugodjon meg, kisasszony! – fordult hozzá a hadnagy – Nem azt állítottam, hogy tudják, ki ölte meg Szentpéterit, de bármilyen apróság, amit észrevettek, fontos lehet a nyomozás szempontjából.

Várta, hogy mások is közbeszólnak, de mivel senki nem nyitotta szólásra a száját – bár egy-két tekintet megvillant, néhány összenéztek, ez beszédesebb volt a hadnagynak minden szónál -, tehát mivel nem szólalt meg senki, újra Váradihoz fordult.

-Mehetünk igazgató úr? Előbb önnel beszélnék, aztán egyenként hívom majd a többieket is! – hirtelen a fejéhez kapott – Majd elfelejtettem! Talán úgy illenék, hogy először Csejtei művésznővel beszéljek. Talán egyetértenek abban, hogy koránál és egészségi állapotánál fogva neki kellene a leghamarabb szabadulni innen. És ugye nem feledkezhetünk meg az öltözője kifosztásáról sem. Kérem, menjen előre és néhány perc múlva jövök én is!

Váradi felállt és a hadnagyhoz lépett.

-Kérem, örömmel állok a rendelkezésére és minden segítséget megadok önnek ahhoz, hogy ezt a sajnálatos esetet minél előbb lezárhassa! A művésznő a földszinten kapott egy öltözőt, nem akart lépcsőt mászni. – magyarázta Váradi. – Jöjjön, odakísérem, aztán várom az irodámban!

Végigmentek a folyosón, majd le a márványlépcsőn a földszintre.

A többiek némán ültek. Most, hogy a hadnagy ismételten a gyilkosság szót használta, minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá vált mindenki számára: itt nem balesetről van szó, az este folyamán bekövetkezett halál előre eltervezett és erőszakos volt. A gondolat mindenkinek a torkára forrasztotta a szót.

Megosztás a facebookon