SZÜNET

HUSZONKILENC

 

Az emeleti páholyok előtti félköríves folyosón még mindig ott álltak a megterített asztalok. Ám most – a szünettel ellentétben – már nem üresen, hanem gazdagon megterítve mindenféle finomsággal. Roskadoztak az asztalok a gyümölcsöktől, salátáktól, desszertektől, a rozsdamentes fedővel letakart ételmelegítőkben szép szelet húsok vártak arra, hogy a – tervek szerint – elragadtatott nézők jó étvággyal fogyasszák el őket és közben dicsérjék, magasztalják az este sztárjait és magát az előadást.

A szünet végeztével dolgukat tökéletesen értő felszolgálók fekete egyenruhában, hófehér kötényben hangtalanul kezdtek sürögni és megtöltötték az asztalokat az ételekkel. Igazi profi csapat volt, feladatuk egyszerű volt, ám hibázni nem lehetett: mire az előadásnak vége, legyen minden étel a helyén és ne legyen üres tányér, ne legyen feltöltésre váró pohár senkinél.

És bár az est tökéletességére vonatkozó terv rájuk eső részét hibátlanul és maradéktalanul végrehajtották, ezen kívül semmi nem ment úgy, ahogy azt előre elgondolta a vezetőség, élükön Váradi Károllyal.

 

Az igazgató egy kényelmes kanapé sarkában ült összetörve, körülötte a társulat tagjai: ki-ki egyedül vagy kisebb csoportokban.

A színház orvosa, Aszódi Zoltán megvizsgálta Kristóf testét. A fiún már nem tudott segíteni, nem is lehetett. A zuhanás után azonnali nyaktörést szenvedett. Vállalta, hogy a test mellett marad, míg a mentők meg nem érkeznek.

Váradi mellett Péter ült. A hosszú hajú, fiatal, máskor pirospozsgás férfi most sápadtnak és megtörtnek látszott. „Remélem, nem látott meg senki! Hogy magyaráznám meg a dolgot, ha bárki is szemtanúja volt annak, hogy hol jártam?” Próbált nem idegesnek látszani annál jobban, mint ami elvárható, ha az ember munkahelyén egy sajnálatos baleset történik egy kollégával. „Baleset volt, persze, hogy baleset! Károly tanúsítja majd, hogy az irodájában hagyott lepihenni. Ő az én alibim!” – és az igazgató felé fordulva halványan rámosolygott főnökére és szeretőjére.

Károly észrevette a mosolyt és viszonozta azt, ugyanakkor őt sem hagyta nyugodni valami. „Hol volt Péter, mikor visszamentem az irodába? Hova mehetett? És mit csinálhatott? És ez a baleset… istenem, ebből hatalmas botrány lesz!”

Egy szomszédos kanapén Elvira és Tibor ült némán: a kívülálló azt gondolta, mindkettejüket az est váratlan tragikus fordulata foglalkoztatja, ám belül egészen máshol járt az eszük. Elvira nem tudta eldönteni – és a felfordulás miatt nem is maradt lehetősége arra, hogy férjénél négyszemközt nyíltan rákérdezzen -, hogy hol járt Tibor akkor, mikor csak pillanatok voltak hátra a színpadra lépésükig. És hogy lehet az, hogy olyan hamar ott termett a semmiből, mikor Kristóf lezuhant?

Tibor elmerengve önmagát marcangolta: „Megtettem! Ha ezt Elvira megtudja…”

Annácska és Zsolt, a színpadon összeszokott páros a civil életben is baráti, sőt, már-már testvéri szeretettel tartott össze, így most sem volt kérdéses, hogy e válságos pillanatban egymást támogatják. Valér, Zsolt szerelme mellettük állt és halkan beszélgettek.

-Olyan borzasztó volt! Az a hang… a becsapódás… - Annácska hangja elcsuklott, szőke fürtjei idegesen hullottak alá, ahogy fejét lehajtotta, hogy könnyeit elrejtse – Én úgy félek!

-Ugyan, ne butáskodj! Egy szörnyű és buta baleset volt! A díszlet… - itt Zsolt elharapta a mondat végét, mert pillantása találkozott Valéréval.

-Igen, a díszlet! Mondd, hogy az én hibám volt! Hogy miattam zuhant le, hogy én vagyok az oka annak, hogy ez az egész történt! – Valér a hisztéria határán állt. Nekitámadt Zsoltnak, de legjobban az bántotta, hogy az első gondolata neki is ez volt: ha nem ilyen díszletet, ha nem ilyen veszélyes díszletet tervez, talán nem történik meg ez a szörnyűség. – Vádolj csak!

-Nem úgy értettem, tudod jól! – Zsolt próbálta menteni a helyzetet, hisz nem egyszerűen egy kollégája volt Valér, hanem élete párja, szerelme, társa jóban és rosszban. – Kérlek, ne haragudj!

Annácska zsebkendőjével törölgette a szemét, közben tekintete ide-oda járt, fejében pedig gondolatok cikáztak. Ahogy észrevette a folyosó másik végén idegesen egy szendvicset majszoló Endrét, valami felrémlett benne. Egy kép. Endre a híd szélén. „De mit keresett ott? Neki nem is kellett volna még legalább tíz percig a színpad közelében lennie.”

Endre elvett egy szardíniás szendvicset és nem azért, mert éhes volt – gyomra görcsben -, hanem csak inkább azért, hogy ideges kezét lefoglalja valamivel. „Megtettem! Végre pont került ennek az ügynek a végére! El sem hiszem, hogy szabad vagyok!” – próbálta magát nyugtatni, de a józan ész le-lelépett trónjáról és az aggodalom és tettének napvilágra kerülésének lehetősége lépett helyébe.

Viktor és Andor egymás mellett ültek a vörös szőnyeges márványlépcsőn, távol a többiektől. Andor magához húzta Viktort, vállát átkarolta és hagyta, hogy a fiú szőke fejét a vállán pihentesse. Érezte Viktor egyenletes légzését. Nem szóltak, csak ültek némán és a balesetre gondoltak.

Andor alig két méterre állt attól a helytől, ahová Kristóf teste zuhant. Ő ért oda elsőnek, ő látta meg legelőször a fiú természetellenes pózba kicsavarodott fejét, ő nézett bele először a szerencsétlen fiú üveges tekintetébe. Megborzongott, ahogy lelki szemeivel látta az üresen, fénytelenül rápillantó szemeket.

Viktor megérezte Andor összerezzenését és közelebb bújt hozzá. Az ő fejében egész más, sokkal kellemesebb gondolatok cikáztak.

„Itt van velem. Átölel, érzem a teste melegét. Istenem, mennyire szeretem őt! Ha tudtam volna, hogy csak egy ilyen tragédia kell…” Nem fejezte be a gondolatot, helyette lehunyta a szemét, beszívta Andor arcszeszének fanyar illatát és szája sarkában apró mosollyal visszaidézte, hogy a fiú rögtön átölelte ott a színpadon. „Még mindig szeret! És az a mocsok pedig nincs többé!”

Szalay néni a ruhatárosokkal és nézőtéri felügyelőkkel együtt a földszinti büfénél ült össze. Izgatottan osztották meg egymással a történtek részleteit, mindenki kicsit kiszínezve azt, amit tudott és persze azt sejtetve, hogy még sokkal több információnak is a birtokában van, de azt – bármennyire is sajnálja – nem oszthatja meg senkivel.

Szalay néni nagyon sajnálta Kristófot, aki a kora alapján az unokája lehetett volna. Tulajdonképpen mindig úgy tekintet a fiatal színészekre és színésznőkre, mintha a nagymamájuk lett volna. Aggódva és drukkolva figyelte új bemutatóikat, be-benézett a próbákra, és ha bárkinek segítségre volt szüksége, tudták, rá mindig mindenben számíthattak.

-Megdöbbentő ez az egész. Olyan fiatal volt, erős és vidám. Éreztem én, hogy baj lesz abból a forgó-pörgő-emelkedő vasszörnyetegből. Miért kellenek ezek a modern csodák a színpadra? Istenem, miért? – kezét tördelte, szeme párás volt a kitörni készülő könnycseppektől. – Szegény, szegény kis Kristóf. Hiszen olyan tehetséges volt és úgy szerette őt mindenki!

Tornyos Ernő a színházzal szemközt üldögélt a kávézóban, szokásos vörösborát kortyolgatva. Nagyon ideges volt, hisz tolla elvesztése nemcsak babonás félelemmel töltötte el, hanem annak az ígéretével is, hogy ha számára kedvezőtlen helyen bukkannak rá, akkor kellemetlen kérdéseket vethet fel a toll holléte.

„De hát hol hagyhattam el? Nem lehet, hogy… nem, az kizárt, hisz vigyáztam rá mindig! Lehet, hogy csak otthon felejtettem!” – hamis remény, illúzió volt ez csupán, tudta jól. Kritikusként eltöltött hosszú évtizedei alatt még soha nem fordult elő vele, hogy arany tolla nélkül ment volna el egy premierre. De a toll kérdését ekkor egy egészen más gondolat szorította ki a helyéről:

„Látod, látod, Szentpéteri Kristóf? Ujjat húztál a nagy Tornyos Ernővel, és hogy jártál? Nem csak a karrierednek lőttek, de neked is! Megérdemelted a halált, remélem, már a pokolban égsz!” – elvigyorodott és ledöntötte torkán a maradék vörösbort.

-Még egyet! Gyerünk! – kiáltott oda a vörös pincérnőnek, aki szó nélkül letette a kritikus asztalára az újabb nagy pohár alkoholt.

Egyedül egy valaki nem ült csendben, riadtan a színházban. Maróti Sándor, a főrendező. Bár darabjának bemutatóját és ezzel együtt többhavi munkáját egy csapásra tönkretette a bekövetkezett borzalom, egyáltalán nem tűnt megtörtnek.

Fel-alá járkált a hatalmas svédasztal körül és jóízűen evett, ivott az oda készített finomságokból. „Minek gyászoljak? Minek játsszam meg magam?” – kérdezte magától és hatalmas étvággyal pusztította tovább a húsokat és a kaszinótojásokat.

-Hogy tudsz ilyenkor enni? Hogy vagy képes ilyen jóízűen és nyugodtan zabálni? Nincs benned semmi érzelem? Téged nem borzaszt el, ami szegény Kristóffal történt? – támadt neki Annácska, aki nem bírván továbbnézni a rendező seregélyhadként pusztító útját a svédasztal mentén, felpattant Zsolték mellől és Marótihoz lépett. – Érzéketlen, undorító állat vagy!

Maróti nem vette szívére a bántónak szánt szavakat. Ahogy eddig, úgy ebben a pillanatban sem vette komolyan színészeit, számára éppolyan irányítható kellékek voltak, mint egy asztal vagy egy levélbontó kés a második felvonásból.

-Mit akarsz, mit tegyek? Üljek a sarokba, morzsolgassak krokodilkönnyeket és hangosan sóhajtozzam: „Szegény Kristóf!” – az utolsó szavakat affektálva, Annácskát utánozva mondta ki – Ezt szeretnéd?

Annácska nem válaszolt, csak megvetően végigmérte Marótit, majd hátat fordított és visszament Zsolt mellé.

Maróti körbenézett, látta, hogy minden szempár rászegeződik.

-Most mi van? Mit bámultok? – tányérját nagy csattanással vágta le az asztalra, félig felborítva egy gyümölcstálat. Néhány szem szőlő szabad utat kapván végiggurult a makulátlan vörös szőnyegen. – Azt kérdeztem, mit bámultok? Én nem vagyok színész! Én nem tudom megjátszani a fájdalmat, a bánatot!

-Miről beszélsz? Megjátszani? Ezzel azt akarod mondani… - Tibor nem tudta befejezni, mert Sándor közbevágott.

-Azt akarom mondani, amit mondani akarok: képmutató bagázs vagytok. Itt ültök boci szemeket meresztgetve, pityeregtek, gyászoltok – szavait széles gesztusokkal kísérte, karjaival hadonászva, egyikükről a másikukra nézve – és úgy tesztek, mintha az anyátok veszítettétek volna el! Pedig… haha – nevetett fel gúnyosan -, pedig ha nem tévedek, mindannyian utáltátok Kristófot! Én is utáltam, ki nem állhattam a tenyérbemászó, fontoskodó stílusát, azt, hogy mindenbe beleütötte az orrát. Gyűlöltem, igen, gyűlöltem őt, de ebben a színházban nem én voltam az egyetlen! Játsszátok csak tovább a szerepeteket, én akkor is tudom: itt mindannyian örülünk annak, hogy Szentpéteri kitörte azt a rohadt nyakát!

-Sándor! – Váradi Károly felugrott a kanapéról és a rendező felé lépett – Fejezd be! Ezek a szavak nem méltóak hozzád, a színházhoz és a helyzethez! Ezek a szavak…

-… igen érdekesek és jó néhány kérdést felvetnek!

Váradi sarkon fordult. A lépcső tetején egy elegáns fekete öltönyt, fehér inget és apró fehér pettyes fekete selyemnyakkendőt viselő férfi állt. Lakkcipője tökéletes fényben ragyogott. Koromfekete haját szorosan fejére simítva, hátrafésülve viselte, fekete szemében értelem és kíváncsiság csillogott.

-Nagyon érdekes szavak, Maróti úr! Én szívesen meghallgatnám önt!

-Ki maga? A színházat kiürítettük, kérem, hagyja el ön is az épületet. – fontoskodott Váradi.

A férfi halványan elmosolyodott. Benyúlt tökéletes szabású zakója belső zsebébe és egy igazolványt vett elő, amit a direktor felé mutatott fel.

-Szegedi Erik hadnagy, rendőrség.

Váradi zavarba jött.

-Ó… elnézést, hadnagy úr. Nem is tudtam, hogy már értesítették a rendőrséget. – elhallgatott, mert nem értette, hogy egyenruha helyett miért kifogástalan estélyi öltözékben van a hadnagy.

-Nos, a rendőrséget – hogy is mondjam – már értesítették. Egy nappal ezelőtt.

Az emberek egymásra néztek, nem értették a dolgot. Váradi továbbra is vitte a szót a többiek nevében is.

-Ne haragudjon, ezt nem értem. Hogy érti azt, hogy egy nappal ezelőtt?

A hadnagy ismét benyúlt zakója zsebébe és egy fehér borítékot vett elő.

-A tegnapi postával érkezett a nevemre, a kapitányságra. Egy jegy a ma esti bemutatóra és egy pár soros levél. Ha megengedi – megfordult és végignézett a szóhoz sem jutó kis csapaton -, ha megengedik, felolvasom.

Szétnyitotta a levelet. Váradi annyit látott belőle, hogy számítógépen írt, nyomtatott, pár soros levél, aláírás nélkül.

 

„Hadnagy úr! Holnap este a Városi Teátrum „Káros az egészségre” című darabjának premierjén feltétlenül számítok a megjelenésére! Az este – biztos vagyok benne – sok szempontból tartogat majd az Ön számára is meglepetést!”

 

Zavart suttogás hallatszott az emeleten.

-De… de ki küldte ezt a levelet? – kérdezte Viktor, aki Andorral együtt talpra szökkent a hadnagy érkezésekor.

-Jó kérdés, de sajnos magam sem tudom rá a választ. – felmutatta a levelet – Amint látják, géppel írták és biztos vagyok benne, hogy az enyémen kívül nem lesz más ujjlenyomat a levélen, majd ha a laborban megvizsgáltatom.

-Még nem tette meg? Azt hittem, a rendőrség ennél okosabb! – Maróti próbált gúnyosan belekötni a rendőrbe, de az rezzenéstelen arccal fogadta a rendező szavait.

-Nézze, a levelet tegnap kaptam és abban nem esik szó arról, hogy itt ma bármilyen bűntény történni fog. Mert ugye abban egyetértünk, hogy e levél csak egy dolgot jelenthet: nem baleset volt Szentpéteri Kristóf zuhanása! Aki a levelet és a jegyet küldte, tisztában volt azzal, hogy itt ma este mi fog történni. Nem véletlen baleset volt, hanem szándékos emberölés!

Hirtelen zaj támadt, mindenki a másik szavába vágott. Most, hogy valaki kimondta azt, amit titkon már mindannyian sejtettek, de nem akartak vele szembenézni, szinte felbolydult méhkashoz volt hasonlatos az emelet.

Szegedi körbenézett: figyelte a megdöbbent arcokat, az izgalmat. „Vajon tényleg mindenki meglepődött? Ne feledd, ezek színészek! A hamis érzelmek a mesterségükhöz tartoznak!” – intette óva magát.

-Kérem, hölgyeim és uraim! Szeretném, ha megnyugodnának! Az embereim már úton vannak ide, és ha jól tudom, önök már értesítették a mentőket. Megkérek mindenkit, maradjon itt, őrizze meg a hidegvérét. A kollégáim és én mindent megteszünk, hogy minél előbb hazamehessenek. Megértem az aggodalmukat és a nyugtalanságukat, de attól tartok, néhány kérdést majd mindenkinek fel kell tennünk. Előre is megköszönöm mindannyiuknak az együttműködést!

Néma csend volt, ijedten néztek össze az emberek. Kimondatlanul is ott lebegett egy szó a társaság felett és úgy nehezedett rájuk, mint súlyos ólom a mellkasra: szándékosság!

Ha lehet, még mélyebben süllyedtek a kétségbeesésbe és némaságba az eset önszántukon kívüli résztvevői.

Szegedi a lépcsőnél állt, arcáról semmilyen érzelem nem volt leolvasható; figyelte az embereket és agyában megpróbálta elraktározni az első reakciókat, hogy majd a későbbiek folyamán, mikor egyenként beszél minden itt jelenlévővel, legyen mihez párosítani az akkori szavakat.

-Hadnagy úr! – fordult hozzá hirtelen Annácska.

-Parancsoljon!

-Hadnagy? Jól értettem, ön hadnagy? – egy ércesen zengő hang szólalt meg a folyosó másik végén lévő lépcső tetejéről. Csejtei művésznő állt ott, jobbján társalkodónőjével, az támogatta az idős nőt fel a márványlépcsőn.

-Sajnálom! – fordult mentegetőzve a nő Váradi felé – Én mondtam, hogy maradjon az öltözőjében és pihenjen. Egy ilyen sokk az ő korában…

-Hallgasson! – Csejtei művésznő egy szavával eltömte az alkalmazottjából felbuzogni készülő szóáradatot.

Szegedi jól tudta, ki ez a nő és azt is, hogy igazi színházi legenda. Tiszteletteljesen közelebb lépett, nem akarta, hogy a sok lépcsőmászás után még a művésznőnek kelljen elgyalogolnia hozzá a folyosó végére.

-Igen, Szegedi Erik hadnagy vagyok! Óhajt valamit, asszonyom?

Csejtei művésznő – mintha a színpadon lenne – hatásszünetet tartott, majd kihúzva magát tisztán, érthetően mondta:

-Valaki behatolt az öltözőmbe és kirabolt!

Zavart, szinte kézzel tapintható csend támadt az emeleten. Csejtei művésznő a hadnagy szemébe fúrta átható tekintetét, jobb karjával társalkodónője karjába kapaszkodott.

Annácska és Zsolt zavartan nézett egymásra, akárcsak Tibor és Elvira. Senki nem értette, hogyan és miért történhetett ez az egész? A város vezető színházának művészi krémje ők, díjnyertes színészek és színésznők, rendezők, kik egy igazán nagy kulturális robbantásra készültek a ma esti bemutatóval, ehelyett a színpadon egy holttest fekszik, aki a rendőrség nézőtérre névtelen levél által meghívott hadnagya szerint erőszakos halált halt, az előadást félbeszakítva hazaküldték a közönséget, a darab vezető színésznőjének öltözőjében pedig valaki kutakodott és onnan valamilyen értéket eltulajdonított. Hihetetlen!

-Hm… biztos benne? Talán jobb lenne, ha bemennénk az öltözőjébe és körülnéznénk mind a ketten. – javasolta a hadnagy, próbálva minél kevésbe hangsúlyozni azt a véleményét, hogy a díva elég idős már ahhoz, hogy esetleg elfelejtse, ezt vagy azt hova pakolt és az idősebbekre jellemzően hajlamos ott is bűnügyet sejteni, ahol a feledékenység dolgozott. – Óhajtja, hogy bekísérjem?

Csejtei művésznő mintha olvasott volna a sorok között, azonnal rávágta:

-Lehet, hogy idős vagyok, de nem vagyok hülye, sem szenilis! – hangja erősen, határozottan szólt – Az igazgató úr volt olyan kedves és az előadás előtt az öltözőmbe hozta a gázsimat, készpénzben. Az öltözőasztalom felső fiókjába tettem úgy, ahogy megkaptam és most nincs sehol. Eltűnt! Szeretném, ha minél előbb kiderítené, mi történt, megkeresné a tettest és visszaszolgáltatná az engem jogosan megillető pénzt. Remélem, érthető voltam?

A hadnagy munkája során sokféle emberrel találkozott, köztük igen sok idős asszonnyal, de még soha nem látott olyat, akiben – kora ellenére – ennyi energia, erő és tiszteletet ébresztő határozottság lakozott volna. Hirtelen évtizedeket ugrott vissza az időben és úgy érezte magát, mint az általános iskola első napján, mikor az osztályfőnöke fölé tornyosult és elmondta neki a házirendet. Kihúzta magát akaratlanul is és hangja még jobban átitatódott a művésznőnek kijáró tisztelettől:

-Elnézését kértem, természetesen nem óhajtottam kétségbe vonni a szavát, csak…

A művésznő egy intéssel elhallgattatta:

-Ne fárasszon a kötelező körökkel, hadnagy úr! Nekem nem az elnézése kell, hanem a pénzem! – azzal sarkon fordult és a társalkodónő segítségével lassan, de méltóságteljesen aláereszkedett a hosszú márványlépcsőn, egyenesen az öltözőjébe menve.

Megdöbbent csapatot hagyott maga után az emeleten, értetlen tekintetek villantak egymásra magyarázat után kutatva.

Csak egy ember volt az emeleten, akinek nem volt szüksége magyarázatra, legalábbis nem a „Ki tehette?”kérdésre vonatkozóan. Váradi Károly dühtől égő szemekkel meredt gyermekére, aki nem állta apja pillantását. Endre fejét lehajtva, csendben ült a helyén.

Lépések hangzottak fel a hadnagy háta mögül a lépcsőn. Váradi felugrott, mindenki arra fordult, várta, ki lesz a következő látogató.

Szalay néni közeledett, háta mögött egyenruhás férfi állt.

-Hadnagy úr! – fordult Szegedihez – A helyszínelők már a színpadon vannak az orvossal együtt.

-Köszönöm, tizedes, azonnal megyek!

A többiekhez fordult:

-Ha megbocsátanak, most megnézném a holttestet, addig kérem, maradjanak itt és senki ne menjen sehová!

-Mi itt leszünk! – mondta Maróti nyájaskodva, színpadiasan meghajolva a hadnagy és a tizedes felé– Ha már elmaradt a premier party, majd tartunk halotti tort! Hahaha! – ízléstelen megjegyzése válasz nélkül maradt.

Megosztás a facebookon