HARMINCKETTŐ

 

Az igazgató hatalmas irodája ablakánál állt és a sötét utcát nézte. Gondolatok kavarogtak a fejében, nyugtalan volt.

„A bemutatónak lőttek! Gyilkosság a színházamban… Kristóf meghalt, az előadás…” Megrázta a fejét, azt remélve, hogy talán leülepednek a belső hangok, melyek szüntelenül keringtek odabent.

Kopogtak, majd nyílt az ajtó. Váradi megfordult: Szegedi állt a küszöbön.

-Jöjjön, jöjjön, hadnagy úr! – tessékelte be a rendőrt az irodájába. Leültek arra a bőrkanapéra, amin pár órával ezelőtt még Osztay pihent.

-Sikerült beszélnie a művésznővel? – kérdezte Váradi.

-Igen, bár sajnos nem sok eredménnyel. Állítása szerint szinte bárki tudhatott arról, hogy ön ma fogja neki készpénzben átadni a gázsiját és mivel az öltözője szinte végig üres volt… - a felügyelő jelentőségteljesen befejezetlenül hagyta a mondatot. – Gondolom, önnek sincs fogalma, ki lehetett a tolvaj?

„Csak képzelem vagy tényleg habozik?” – ráncolta a homlokát Szegedi, miközben Váradi válaszára várt.

-Nézze, hadnagy úr, ez igen kényes és kellemetlen kérdés. Gyakorlatilag azt kérdezi, a színházamban ki az, akiből kinézem, hogy lopni lenne képes?

-Becsülöm az éleslátását, direktor úr, de attól tartok, ebben az irányban kell gondolkodnunk. A portát őrzik, idegen nem jöhetett be, annak ellenére sem, hogy a bemutató miatt talán többen vannak a színházban a kelleténél.

Váradi lehajtotta a fejét és nagyot sóhajtott.

-Igen, én magam is erre gondoltam… sajnos! – majd a hadnagyra nézett – De attól tartok, nem tudok megnevezni senkit, aki bármilyen okból kifolyólag arra vetemedett volna, hogy meglopja a művésznőt!

Szegedi nem válaszolt, csak az igazgatót nézte.

-Hát… rendben van. Most viszont térjünk rá az este fájdalmasabb részére. Meséljen nekem az áldozatról. Milyen ember volt ez a Szentpéteri Kristóf?

Váradi felállt és az ablakhoz ment, onnan beszélt a hadnagyhoz, miközben a sötét utcát bámulta.

-Kristóf olyan színészi tehetség, ami nem gyakran adódik egy nemzedékben. Bármit el tud játszani: drámát, komédiát, megnevettet és megríkat, amire épp szükség van. – megrázta a fejét – Látja, jelen időben beszélek róla, pedig… - nagyot sóhajtott – Én nem is értem ezt az egészet! Biztos benne, hogy szándékosság rejlik az eset mögött? Én ezt képtelen vagyok elhinni! Gyilkosság a színházamban!

-Hallotta, ahogy felolvastam a levelet! Attól tartok, ez minden kétséget eloszlat arra nézve, hogy véletlen volt-e a zuhanás vagy sem?

Váradi elgondolkodott.

-Megnézhetném a jegyét?

Szegedi benyúlt öltönye belső zsebébe és elővette. Kis halványzöld téglalap volt, alig nagyobb egy normál kártyanaptárnál, rajta VT kezdőbetűk egymásba fonódva.

-Ez a mi jegypapírunk. Ezt csak mi használjuk itt a színházban, a pénztárban. A jegyet itt vették nálunk! – jelentette ki Váradi határozottan.

-Szóval, ha jegyirodában vagy valami más úton vásárolták volna a jegyet, akkor más lenne a papír? – kérdezte a hadnagy.

-Igen! A jegyirodák hosszúkás, fehér, vonalkódos jegypapírt használnak, arra nyomtatják a központi rendszerből kiválasztott jegyet. Mi viszont, itt, a pénztárban ilyen zöld monogramos papírt használunk.

-Gondolom, ha a szék száma alapján meg is tudnánk, mikor vették a jegyet, azt nem tudnánk kideríteni, hogy ki?

-Nem! – rázta meg a fejét Váradi – Természetesen azt nem. Egyébként a nyomtatás dátuma itt van a jegy hátulján.– és a hadnagy felé fordította a kis papírt. – Látja?

-Ez majdnem egy hónappal ezelőtti időpont!

-Igen. És ha nem tévedek… - Váradi az asztalához sietett és belelapozott határidőnaplójába. – Jól emlékeztem! Ezen a napon kezdtük árulni a „Káros az egészségre” előadásaira a jegyeket. Iszonyú nagy tömeg volt, szinte az összes jegy elkelt aznap egy hónapra előre.

-Vagyis a tömegben bárki is vásárolta meg a jegyet, a pénztáros nem fog rá emlékezni… - fejezte be a gondolatot a hadnagy. – Okosan kigondolta a tettes ezt az egészet. E felől bebiztosította magát.

­Váradi visszaült a hadnagy mellé a kanapéra.

-Ez az egész olyan borzasztó! Félbeszakadt az előadás, új színészt kell keresnem Kristóf helyére, napokig elmaradnak az előadások, a jegyek árát vissza kell fizetni… - felkapta a fejét a hadnagyra nézve – Istenem, biztos önzőnek tart, de látja, én még most is színházigazgató vagyok! – keserűen elmosolyodott.

-Ugye ön az igazgatósági páholyban volt, mikor a zuhanás történt? – kérdezte Szegedi.

-Igen, a polgármesterrel és a feleségével. Az a hang… borzasztó volt!

-Elmondaná, hogy alakult az ön mai napja?

Váradi pár percig gondolkodott, majd összeszedetten, lassan beszélni kezdett.

-Tíz óra körül értem be a színházba. Megnéztem, minden rendben van-e a nézőtéren, a parti szervező céggel, levelekre válaszoltam, telefonáltam… szinte egész nap futkároztam fel és alá. Öt óra tájban aztán elkezdtek szállingózni a színészek, az ablakból láttam megérkezni néhányukat. Arra gondoltam, micsoda színházi fordulópont lesz ez az este! És… és tényleg az lett! – ismét egy nagy sóhaj hagyta el az ajkát – Aztán átöltöztem és lementem, hogy fogadjam a díszvendégeket. És persze nem feledkeztem el Csejtei művésznő gázsijáról sem, a megbeszéltek szerint átadtam neki a pénzt az előadás előtt.

-Nem tapasztalt, látott semmilyen szokatlant előadás előtt?

Váradi elmosolyodott:

-Hadnagy úr, látott már felbolydult méhkast? Szorozza be öttel és akkor képet alkothat egy színházról bemutató napon. Talán még azt se vettem volna észre, ha egy fehér elefánt sétál fel és alá a színpadon! Mindenhol emberek nyüzsögtek, mindenkivel váltottam néhány szót és aztán felkísértem a polgármesteréket a páholyba és ott is voltam az egész első felvonás alatt.

-Értem. Aztán a szünetben jött az egész elölről, igaz? – villantott egy bátorító mosolyt a hadnagy az igazgató felé.

-Ó, igen! Akkor jöttek a gratulációk, mindenki el volt ragadtatva és persze azonnal közölni akarta ezt velem.

-Végig a vendégekkel foglalkozott a szünetben?

-Nem! Bejöttem ide az irodámba és kicsit kifújtam magam.

-Egyedül volt?

-Nem. Péterrel – Osztay Péter, az egyik rendezőnk – futottam össze a folyosón. Ő is gratulált és bejött velem az irodába. Nem érezte jól magát, elég sápadt volt, hát ledőlt egy kicsit… pont ide, erre a kanapéra. Aztán visszamentem a páholyba.

-Értem. És Osztay Péter itt volt egész végig?

Váradi felállt, nem bírt egyenesen a rendőr szemébe hazudni.

-Nos… igen, igen, itt volt!

-Ön visszajött ide és megnézte őt? – kérdezte a hadnagy.

-Neeeem…. nem! De gondolom, ha jobban is lett, akkor talán visszament a nézőtérre, valahol az emeleten ült. Bár én azt hiszem, itt maradt és pihent, amíg nem történt az a szörnyűség, mert aztán a színpadon ott volt, amikor mindannyian felszaladtunk.

Váradi későn jött rá, hogy tán olyat mondott, amit nem kellett volna. Ám a hadnagy szerencsére nem vette észre, mert nem reagált.

-Értem. Szóval ön a páholyban volt végig, Osztay Péter pedig itt pihent az ön irodájában.

-Így van!

-Milyen viszonyban volt Kristóf a többiekkel? Rendezőkkel, színészekkel?

-Tudja, felügyelő, mi egy nagy boldog család vagyunk! Mindenki kedvel mindenkit, sokat vagyunk együtt és jól ismerjük egymást. Persze, vannak veszekedések, de csak úgy, mint ahogy minden családban.

A hadnagy bólintott.

-Valaki mégis úgy érezte, hogy az egyik családtag útjában áll!

Váradi megborzongott. A hadnagy becsukta a noteszét és felállt.

-Akkor, ha megengedi, kölcsönvenném az irodáját és itt hallgatnék ki mindenkit.

-Hogyne, hogyne, parancsoljon, hadnagy úr!

Szegedi a széles íróasztal mögé sétált.

-Megkérném, hogy menjen le a többiekhez és küldje fel Osztay Pétert! Szeretném hazaengedni, talán még nem érzi jól magát teljesen. És persze ön is hazamehet, nem hiszem, hogy tudna most segíteni.

-Nos, én… én még maradok, úgy hiszem, ez a leghelyesebb. Úgysem tudnék otthon nyugton lenni. – mondta Váradi és kisietett az ajtón.

Szegedi leült és elgondolkodva dobolt ujjaival az asztalon. Előtte egy, a tizedes által összeállított névsor azokról, akik odalent várták, hogy a hadnagy kihallgassa őket.

„Nagy boldog család…” – megrázta a fejét és várta, hogy megérkezzen a rendező.

 

Megosztás a facebookon