HARMINCEGY

 

A két férfi némán ment végig a hosszú folyosón, majd Váradi rámutatott egy ajtóra.

-Ez az, itt alakítottuk ki a művésznő öltözőjét. Szeretné, ha én is bejönnék önnel? – fordult a hadnagyhoz.

-Köszönöm, de nem. Attól tartok, önnek még lesz majd egy beszélgetése a művésznővel négyszemközt. – válaszolta – Menjen csak előre, néhány perc és az irodájában leszek!

Váradi sarkon fordult és a folyosó elején lévő lépcsőn felsétált a harmadik emeletre, egyenesen az irodájába.

A hadnagy körülnézett a folyosón, ahol néma csend uralkodott. Határozottan bekopogott.

-Karolina! Nyisson ajtót! – hallotta a hadnagy bentről Csejtei művésznő erélyes utasítását és egy pillanat múlva már szembe is találta magát a társalkodónővel. A nő arca hófehér volt, szemében mérhetetlen ijedtség tükröződött. „Ez a nő idegileg teljesen kikészült!” – futott át a hadnagy agyán.

-Köszönöm! – majd az idős asszonyhoz fordult – Művésznő! A rendelkezésére állok, kérem, meséljen el mindent, amit a rablásról tud.

A megszólított tudván, hogy övé a főszerep ebben a jelenetben, felállt és kihúzta magát. Öltöztetőnője ugrott, hogy támaszt nyújtson, de a művésznő elhessegette.

-Hagyjon! – a hadnagyhoz fordult – Odafent már elmondtam, amit erről a gyalázatos ügyről tudok. – ajkai pengevékonyra keskenyednek, egész magatartása türelmetlenséget sugároz.

-Igen, de szeretném, ha újból elmondaná lépésről-lépésre, mi történt itt az öltözőjében! – Szegedi -nagy rutinnal - jól kihallatszó alázatot csempészett a hangjába, tudván, hogy a Csejtei-félék ezt a fajta szent áhítatot súroló csodálatot várják el a velük folytatott társalgáskor a beszélgetőpartnertől.

-Nos, a kezdés előtt körülbelül egy órával érkeztünk meg, a színház által rendelkezésemre bocsátott gépkocsin. Karolina – intett fejével a sarokban csendesen meghúzódó nő felé – természetesen velem együtt utazott. A földszinti öltözőhöz ragaszkodtam, mert ez az épület egy labirintus és én nem vagyok hajlandó lépcsőket mászni fel-le.

-Mikor kapta meg ezt a helyiséget öltözőnek? – kérdezte a hadnagy.

-Szinte azonnal. A direktor úr nagyon kedves és megértő volt velem, így már az olvasópróbák szünetében is ide tudtam visszavonulni, felfrissíteni magam.

-Szóval mindenki tudta a színházon belül, hogy önnek ez lesz az öltözője. – mondta a hadnagy, inkább kijelentve, mint kérdve.

A művésznő nem is érezte kérdésnek, így tovább folytatta.

-Miután felkerült a sminkem és a jelmezem is már rajtam volt, megérkezett Váradi úr és átadta a gázsimat – készpénzben.

-Khm… miért ragaszkodott hozzá, hogy ekkor és így kapja meg a pénzt? – kérdezte némileg zavarban a hadnagy, attól tartva, hogy egy kioktatást fog elszenvedni valamilyen előtte rejtett színházi szokás miatt.

-Tudja az apám mindig arra tanított: „Csak akkor fogadj el pénzt, ha már elvégezted a munkát!” És ha hiszi, ha nem, hadnagy úr, nem rövid színházi pályámon soha nem cselekedtem másként. Természetesen tudtam, hogy egy igen nagyszabású estély lesz majd a bemutató után és nem várhattam el az igazgatótól, hogy akkor még a javadalmazásomra is időt szakítson, így abban állapodtunk meg, hogy azt majd a bemutató előtt személyesen adja át az öltözőmben. És így is történt.

-Ez körülbelül mikor történt?

-Nem figyeltem az órát, de mivel nemsokkal utána kezdődött az előadás, azt mondanám – figyelembe véve a késést, ami ugyan felháborító, de ma már a pontosság egy színházban sem szent –, szóval azt mondanám, valamivel háromnegyed hét után lehetett.

A felügyelő néhány szót írt a noteszébe, majd ismét a művésznőhöz fordult.

-Mit gondol, az igazgató urat és önt leszámítva, hányan tudtak arról, hogy ön ma fogja készpénzben megkapni a gázsiját?

A művésznő nem gondolkodott, azonnal felelt.

-Nos, természetesen Karolina tudott róla, de ő elhanyagolható! – úgy beszélt alkalmazottjáról, mintha az nem is lett volna jelen a szobában – Én természetesen nem mondtam el senkinek, de tudja, hadnagy úr egy színház kis világ: amit ma csak ketten tudnak, azt holnap már mindenki! Bárki meghallhatta, hogy miről beszélgetek az igazgatóval az irodájában, mikor megállapodtunk, hogy eljátszom a rám osztott szerepet vagy az öltözőm előtt is volt lehetőség arra, hogy kifigyeljék, mikor előadás előtt a pénzt behozta. Tehát azt kell felelnem a kérdésére, hadnagy úr: a színházban bárki tudhatott erről!

A felügyelő elgondolkodva vakarta meg tökéletesre borotvált állát tolla szárával. „Hát ezzel nem jutottam közelebb!” De hangosan csak annyit mondott az öltözőasztalhoz lépve:

-Meg kell kérdeznem, pontosan mekkora összegről van szó?

A művésznő nem jött zavarba. Kivette a hadnagy kezéből annak noteszét, egy üres oldalhoz lapozott és apró, szálkás, ám határozott számokkal egy összeget írt le. A hadnagy szeme alig észrevehetően elkerekedett: olvasta ő is a bulvárlapok találgatásait, de nem gondolta, hogy ilyen hatalmas anyagi áldozatot hozott Váradi és a Városi Teátrum azért, hogy Csejtei művésznőt szerződtesse.

Az érintett azonnal észrevette a hadnagy elképedését, mosolyogva a hadnagyra nézett és kozmetikusa által ívesre rajzolt bal szemöldökét kérdőn felvonta.

A hadnagy azonnal visszatért a korábbi magabiztos önmagához.

-Melyik fiókban volt a pénz?

-A bal felsőben.

-És mikor vette észre, hogy eltűnt?

-Az igazgató úr előadás előtt behozta, akkor a fiókba tettem. A szünetben nem nyúltam a fiókhoz, így lehet, hogy már az első felvonás alatt megtörtént a rablás. Amikor aztán a második felvonásban történt az a kis… kellemetlenség, rögtön visszavonultam ide, mert heves szívdobogás fogott el.

„Kellemetlenség! Finom megfogalmazása a gyilkosságnak!” – gondolta a hadnagy.

-A jelenetek közt, mikor nem volt színpadon, nem jött ide vissza?

-Nem! Elég sokat voltam színpadon és mivel csak egy-egy blézert és kalapot kellett cserélnem, úgy döntöttem, azt meg tudom tenni a takarásban is. Karolina egész végig készen állt és segített mindenben!

-Tehát onnan, hogy felment a függöny, egészen a szünetig az ön öltözője üres volt. Majd a szünet után egészen a… - a hadnagy nem tudta a „kellemetlenség” szót használni – az előadás félbeszakadásáig szintén. Elég nagy intervallum, bárkinek lehetett lehetősége a rablásra.

-És az ön feladata az, hogy kiderítse, ki volt az az enyveskezű tolvaj! – a művésznő tekintete metszően fúródott a hadnagyéba. Elfordult, mintha le akarta volna zárni a beszélgetést.

-Természetesen, mindent meg fogunk tenni. Máris küldök valakit, aki leveszi az ujjlenyomatokat az asztalról. – mondta a hadnagy – Ám szeretném, ha az este másik történéséről is beszélnénk néhány szót!

A művésznő megfordult, állát felszegte.

-Mit akar hallani? Nem tudok semmit! Az a szerencsétlen fiú rosszul lépett és leesett, sajnálatos baleset volt.

-Gyilkosság volt! Előre eltervelt, szándékos emberölés!

Csörömpölés hallatszott, a hadnagy megfordult. Az öltöztetőnő riadtan állt egy kávéscsésze összetört romjai fölött.

-El… elnézést! Amilyen ügyetlen vagyok, elejtettem a csészét! Ss… sajnálom!

A művésznő lesajnáló pillantással mérte végig alkalmazottját, majd ismét a hadnagyhoz fordult.

-Gyilkosság? Mit nem mond! És már azt is tudja, ki tette és miért? – hangjában némi gúnyos él volt, de a legkevesebb részvét sem érződött a fiatal élet iránt.

-Valaki meghívott engem erre az előadásra, egy jegyet küldött postán. És néhány jel arra utal, hogy nem véletlen volt a zuhanás.

-Nos, hadnagy úr, én ártatlan vagyok! Még a lépcsőket sem mászom meg, gondolhatja, hogy azon a meredek vaslétrán nem fogok felkúszni, hogy egy ismeretlen fiatalembert a mélybe taszítsak. És mellesleg az alibim szilárd: én a színpadon voltam, mikor lezuhant!

-Természetesen nem állt szándékomban gyanúsítani önt, csak gondoltam, megfigyelt az este folyamán valamit, bármilyen apróság is legyen, ami esetleg felkeltette a figyelmét, csak nem tudta megmagyarázni, és ami esetleg segíthet abban, hogy megoldjuk ezt az ügyet.

A művésznő leült és kihúzta magát.

-Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, hadnagy úr, de engem kizárólag egyetlen ügy megoldása érdekel: a kirablásomé!

Szegedi némán állta a művésznő tekintetét, majd így szólt.

-Nagyon köszönöm, művésznő! Máris jön az ujjlenyomatos kolléga és ön természetesen mehet haza! Még egyszer köszönöm!

A művésznő némán biccentett, ezzel jelezve, hogy részéről vége a kihallgatásnak, mehet a hadnagy Isten hírével.

Szegedi kifelé menet az öltöztetőnőhöz fordult.

-Minden jót, asszonyom! – majd szemével alig észrevehetően intett a folyosó felé és kiment.

Néma csend telepedett az öltözőre, majd Karolina szólalt meg.

-Szerzek egy seprűt és összesöpröm a szilánkokat! Azonnal jövök, művésznő! – zavartan elmosolyodott, majd kisietett az ajtón.

Csejtei művésznő elgondolkodva nézett szembe tükörképével az öltözőasztal felett.

A hadnagy a folyosó végén állt és fejét felkapta, mikor hallotta az ajtót nyílni!

- Erre!

Karolina halkan végigszaladt a folyosón a hadnagyhoz.

-Köszönöm, hogy kijött! Gondoltam, jobban tud beszélni, ha az úrnője nem tartja magán a szemét. – mondta Szegedi kedvesen, megpróbálva lelket önteni a megtört nőbe.

-Ii… igen, de igyekeznem kell, a művésznőnek bármikor szüksége lehet rám!

-Mondja, egészen biztos, hogy nem a művésznő tette el a pénzt valahova és nem emlé…

Karolina közbevágott:

-Nézze, hadnagy úr! A művésznő idős, de szellemileg teljesen friss! Tisztában van azzal, mit tesz és mond és talán ravaszabb, mint mi ketten együtt! Higgye el, azt a pénzt ellopták, valaki besurrant az öltözőbe és elvette! Előadás előtt én magam tettem be abba a fiókba.

A felügyelő látta az asszony szemében a főnökét védő tűz magasra csapó lángjait. Elmosolyodott:

-Látom, ön nagyon hűséges! – majd hirtelen témát váltott – És a gyilkosságról sem tud semmit? Ön végig a takarásban volt, nem látott semmit, senkit?

-Ó, hadnagy úr, ne higgye, hogy azért, mert ott voltam, volt nekem időm bárhova is figyelni a művésznőn kívül! Ahogy kijött a színpadról, már segítenem kellett öltözni, italt hozni, betakarni, megmasszírozni a lábát, ha elfáradt… még gondolkodni se volt időm, nemhogy nézelődni!

„Egy igazi rabszolga, aki észre sem veszi, hogy láncon tartják!” – vonta le a következtetést a felügyelő magában.

-Rendben van, köszönöm! De ha bármi eszébe jutna…

-Szegény, szegény fiú! – mondta hirtelen Karolina, szeme a távolba meredve – Ilyen fiatal, egészséges és… - hangja elakadt, majd hirtelen magához térve szólalt meg – Mennem kell vissza, elnézést!

Elrohant, majd a folyosó közepén lévő takarítószeres szekrényből előkapott egy partvist és egy lapátot és bement a művésznő öltözőjébe. A hadnagy még hallotta a csukódó ajtón kiszűrődő parancsoló hangot:

-Honnan hozta azt a partvist, Karolina? Mi tartott ennyi ideig? – majd a bezárt öltözőből tompán kihallatszott az öltöztetőnő esdeklő hangjának duruzsolása.

A hadnagy megcsóválta a fejét. „Furcsa egy asszony! Érzékeny és nagyon riadt, ugyanakkor hű cseléd, ízig-vérig szolgatípus.” Még egyszer végignézett a folyosón, majd felment a lépcsőn, hogy először is Váradival beszéljen.

Megosztás a facebookon