HARMINCNYOLC

 

- Zárkózott fiú volt, nem igen barátkozott senkivel a színházon belül. Munkában nagyon pontos volt, felkészült, de emberként nem igen adott lehetőséget arra, hogy megismerjük-

„Végre valaki, aki kicsit árnyaltabb képet tud adni!” – gondolta Szegedi, miközben Zsoltot hallgatta.

-Értem. És azt nem tudja, hogy színházon kívül voltak-e barátai, valaki, aki esetleg több volt, mint barát?

Zsolt a fejét rázta.

-Nagyon óvta a magánéletét. – felelte – Bár, nekem néha az volt az érzésem, hogy nincs is magánélete. Úgy értem, nem tudtam soha elképzelni Kristófot, amint egy társasággal ebédel, moziba megy valakivel. Mintha a színházon kívül nem is lett volna élete.

-Esetleg valamilyen konfliktusról tud, ami a közelmúltban történt? Veszekedés, valaki, akit magára haragított valamivel?

-Semmi ilyen. Persze a Teátrumon belül is vannak veszekedések, egy próbafolyamat vége felé már mindenki feszült, ilyenkor óhatatlanul becsúszik egy-egy erősebb hang vagy szó. – elgondolkodott, mintha valami eszébe jutott volna – Bár… talán nem is fontos, de tudja, hadnagy úr a premier előtt, talán tíz nappal lehetett. A színházzal szemben lévő kávézóban voltam Bocskai Valérral és akkor történt egy kisebb incidens. Kristóf és Tornyos Ernő szóváltásba keveredtek. Ernő felugrott, felborította a poharát, az leesett, összetört, igen ideges volt, Kristóf meg csak mosolygott, mint aki élvezi a helyzetet, aztán otthagyta Ernőt.

-Ernő? Ki ez az Ernő? – kérdezte a hadnagy az eddig ismeretlen nevet hallva.

-Tornyos Ernő. A rettegett kritikus. Minden színházi premieren ott van, és másnap reszketve keresik cikkét az igazgatók, rendezők és színészek az újságban. Tudja, a maga szintjén nagy hatalmú ember.

-Értem. Szóval ő és Kristóf összevesztek. Azt nem tudja, mi volt a vita tárgya?

-Sajnos nem hallottam, de Ernő igen mérges volt és látszott, hogy abban a pillanatban meg tudná ölni Kristófot… - hirtelen észbe kapott – Istenem! Persze nem úgy értem, hogy meg is tette volna, csak… jaj, hadnagy úr, kérem, felejtse el, amit mondtam!

-Sajnálom, de az én munkám nem az, hogy felejtsek, hanem az, hogy emlékezzek! Nem tudja, ez a Tornyos ma este itt volt?

- Igen, láttam az előadás előtt. De ugye nem gondolja, hogy…

Szegedi nem felelt, ehelyett felállt.

– Baradlai úr nagyon sokat segített, köszönöm! Kérem, szóljon Bocskainak, hogy fáradjon be!

Zsolt felállt és az ajtóban visszafordult:

-Én tényleg nem úgy értettem! – mondta halkan, majd kiment.

Szegedi leült, magához húzta a névsort és a lista aljára felírt egy nevet.

-Tornyos Ernő. T.E. – elővette zsebéből a színpadon talált tollat - Hát ez egyre érdekesebb!

 

HARMINCKILENC

 

Bocskai nem tudott sokat mondani az estéről. A színházba érkezéstől kezdve elismételte mindazt, ami történt vele. Nem látott semmit, a nézőtéren volt végig és nem tűnt fel neki semmi szokatlan. Igen, ő tervezte a díszletet és nem gondolta, hogy ebből ekkora gond lesz.

-A legelső díszletes próbán figyelmeztettem őket. Mondtam, hogy ez balesetveszélyes és legyenek nagyon óvatosak!

-Nyugodjon meg, nem az ön hibája. Nem baleset volt, ezt egyértelműen kizárhatjuk. Valaki lelökte Szentpéterit. Szándékos gyilkosság volt, és ha nem az ön díszletének segítségével hajtják végre, azt hiszem, a tettes megtalálta volna a módját annak, hogy véghezvigye a tervét.

-Ettől nem érzem magam sokkal jobban, remélem, tudja! – vágott vissza Valér – Lehet, hogy közvetve, de én siettettem ezt az egészet. Ha nincs az a híd ott a magasban, akkor Kristóf nem áll ott fent és nem esik le! Az én hibám is!

Szegedi igyekezett másfelé terelni a beszélgetést.

-Úgy tudom, a premier előtt Kristóf és Tornyos Ernő, a kritikus, csúnya jelenetet rendezett a színházzal szemközti kávézóban és ön is szemtanúja volt. Tudja esetleg, min különböztek össze?

-Sajnos nem! Nem hallottam semmit, csak azt láttam, hogy Ernő felugrik – gondolom Kristóf valami pimaszságot vágott az öreg fejéhez – és vörös fejjel sziszegett valamit Szentpéterinek, aki aztán vigyorogva elment. Tudja, Kristóf hajlamos volt a mások bosszantására, élvezte, ha kellemetlenkedhet.

Mivel semmilyen érdemlegeset nem tudott mondani, a hadnagy hazaengedte és várta, hogy Andor megérkezzen a hívásra.

Megosztás a facebookon

HARMINCHÉT

 

-Egészen biztos benne, hogy őt látta? – kérdezte a megdöbbent hadnagy a vele szemben helyet foglaló szőke lányt.

Ragyogó kék szempár nézett vissza rá.

-Higgye el, hadnagy úr, nem tévedek! Meg is lepődtem, mit keres Endre odafent. De aztán rohannom kellett vissza a színpadra, így nem volt időm többet ezzel foglalkozni.

-Szóval Váradi Endre odafent állt a híd végén, néhány pillanattal azelőtt, hogy Szentpéteri a mélybe zuhant. – foglalta össze Szegedi.

-Jaj, nem! – kiáltott fel Annácska. Szemében könnyek csillogtak. – Én… én nem hiszem… úgy értem Endre biztos nem lenne képes… Miért is szóltam önnek erről az egészről?

-Nagyon is jól tette, kisasszony, hogy elmondta!

-De… - Annácska fejét lehajtva szipogott zsebkendőjébe. – Nem ő volt, biztos vagyok benne. – suttogta halkan.

Szegedi témát váltott.

- Kérem, beszéljen nekem Kristófról. Milyen ember volt ő?

- Kedves volt és nagyon jó kolléga! – a felügyelő halványan elmosolyodott az ismerős jellemzés hallatán – Persze voltak veszekedések néha, de tudja, hogy van ez? – Annácska megerősítésre várva pillogott hosszú, fekete szempilláival.

-Nem tűnt fel önnek bármi az este folyamán? Valami szokatlan? – tért ki a hadnagy és felelt kérdéssel a kérdésre.

-Nem! – Annácska a szemét törölgette – Ez az egész olyan borzasztó! Ahogy szegény Kristóf lezuhant és ott feküdt élettelenül… én nagyon félek, hadnagy úr!

Szegedi felállt és kezét vigasztalóan a lány vállára tette.

-Szólok az egyik emberemnek, hogy kísérje önt haza, rendben van? És ne féljen, minden rendben lesz!

Miután lekísérte Annácskát a portához és egyik beosztottja gondjaira bízta, felment a páholyokhoz, ahol Valér, Zsolt, Dávid és Andor ültek, várva, hogy a hadnagy kikérdezze őket, Endre idegesen járkált fel és alá.

-Meddig kell még itt maradnunk? – szegezte a hadnagynak a kérdést Viktor vékony, nyafogó hangján.

-Amíg mindenkit ki nem kérdezek, addig sajnos várniuk kell! – felelte a hadnagy keményen. – De ha nagyon siet, kérem, kövessen az irodába és utána már mehet is.

Viktor zavartan Andorra nézett, majd követte a hadnagyot. Az irodába érve leült szemben az íróasztallal.

-Aradi úr, tud nekem mondani bármit, amiről úgy érzi, segíthet a ma este történteket tisztázni?

Viktor a fejét rázta. A hadnagy látta rajta, hogy zavarban van és kényelmetlenül érzi magát.

-Nem, semmit. Nagyon sajnálom, ami történt, de nem tudok önnek segíteni.

„Szabadulni próbál minél előbb.” – gondolta Szegedi.

-Nos, rendben. Akkor arra kérném, meséljen nekem Kristófról!

-Kristófról? Nem tudok róla semmi mondani! – vágta rá Viktor – Nézze, együtt dolgoztunk, de nem igazán voltunk beszélő viszonyban.

-Kedvelte őt?

-Én… szóval nem igazán. Tudja, Kristóf igen kellemetlen tudott lenni!

-Esetleg önnek is okozott kellemetlenséget? – kérdezte a hadnagy könnyedén, de a választ előre sejtette.

-Hm… nem! – késlekedett Viktor a válasszal – Nem én löktem le, ha erre gondol! – védekezett a ki nem mondott vádak ellen, keze idegesen reszketett.

-Én nem állítottam, hogy ön volt! – csitította a hadnagy – Csak szeretném tudni, kinek milyen viszonya volt az elhunyttal. De ezek szerint önnek semmilyen személyes konfliktusa nem volt vele!

-Már mondtam, hogy nem! – érezte kérdésnek a kijelentést Viktor és vágta rá ismét ingerülten a tagadást – És igazán bosszantó, hogy minket, a kollégáit zaklat ezekkel az ostobaságokkal!

-Nézze – felelte türelmesen Szegedi -, mivel a gyilkosság előadás közben történt és mivel idegen nem juthat be a színfalak mögé, így sajnos attól tartok, nincs más magyarázat: a gyilkost a színházon belül kell keresni. – felállt, mielőtt a másik válaszolhatott volna – Nagyon köszönöm, hogy rám szánta értékes idejét. Kérem, hazafelé menet küldje be hozzám Baradlai Zsoltot, köszönöm!

Viktor nem felelt, felpattant a székből és az ajtóhoz nyargalt: még így idegesen sem volt benne semmi férfias. A hadnagy utána nézett és megrázta a fejét:

-Csak tudnám, mitől ilyen ideges!

 

Megosztás a facebookon

HARMINCHAT

 

Erőteljes kopogás hangzott fel és belépett Maróti Sándor. Haja zilált, inge bal oldalán apró ételfolt díszlett, ám ez láthatóan nem zavarta a Teátrum főrendezőjét.

-Nos, hadnagy úr! Mit tehetek önért? – kérdezte, levetve magát a székbe. – Kérdezzen és én őszintén és nyíltan válaszolok mindenre!

-Ebben biztos voltam! – felelte a hadnagy – Először is, elmondaná, hogy érette azokat a szavakat odalent, a büféasztaloknál?

Maróti nem kérdezett vissza, tudta, mire céloz a hadnagy. Elvigyorodott:

-Ó, igen! Amitől mindenki felháborodott, igaz? Nézze, nem köntörfalazok: a magam részéről egy cseppnyi szánalmat sem érzek Szentpéteri iránt. Utáltam őt, beképzelt kis seggfej volt és bárki lökte le arról a hídról, nagy szívességet tett vele az emberiségnek.

A felügyelő komoran válaszolt.

-Attól tartok, ha mindenki nekiállna megölni azt, aki nem szimpatikus neki, hamar kiürülne ez a bolygó. – nagyot sóhajtott, majd ő is leült – Úgy hallottam, az áldozat szerette beleütni az orrát mások magánéletébe.

-Igen, ezt jól hallotta, hadnagy úr!

-Esetleg önnek is okozott kellemetlenséget?

Maróti arca vörösre váltott.

-Nem tudom, mit hallott még, de annak ellenére, hogy megvetettem őt, nem én öltem meg!

A hadnagy nem válaszolt, nem mondta el mindazt, amit Kákostól megtudott a veszekedést illetően. Helyette egy kérdéssel felelt.

-Esetleg önnek van tudomása arról, hogy volt-e valakivel mostanában nézeteltérése Kristófnak?

-Inkább azt kérdezze, volt-e valaki, akivel nem volt, haha! – Maróti bizalmaskodóan előrehajolt – Nyilván a tiszteletreméltó Kákos házaspár előttem itt járt tagjai nem meséltek arról a veszekedésről, ami nemrég zajlott le egy próbán, igaz?

Szegedi a fejét rázta.

-Miféle veszekedés?

-Nos, nem szívesen folynék bele a dologba, ez Elviráék magánügye, de tudja, a mi délceg Tiborunk állítólag nem veti meg a friss pipihusit és hát Kristóf ezt hangosan szóvá tette nemrég, ahogy másnap hallottam az egyik világosítótól. Persze mind Elvira, mind Tibor igen kellemetlenül érezték magukat, hisz a nyilvánosság szemében ők a csodás álompár mind a magánéletben, mind a színpadon.

A hadnagy bólintott.

-Értem. – majd azt kérdezte: - Elmondaná, hogy zajlott le az ön délutánja itt, a színházban?

Maróti bólintott, majd energikusan sorolni kezdte:

-Megérkeztem délután, megnéztem a díszletet, minden rendben van-e, aztán beültem a büfébe és egészen kezdésig ott voltam. Váltottam pár szót azokkal, akik bejöttek, egy kicsit ideges voltam, tudja, hogy van ez? – vigyorgott a hadnagyra – Aztán amikor az előadás elkezdődött, a takarásba mentem és onnan figyeltem, úgy megy-e minden, ahogy azt az elmúlt hetekben megpróbáltam a színészeim fejébe verni.

-És elégedett volt? – kérdezte Szegedi.

-Többé-kevésbé. Mindig van mit csiszolni, az utolsó percig. Szóval ott voltam végig, aztán a szünetben felmentem a büfébe, majd úgy döntöttem, a második felvonást az igazgatói páholyból nézem végig. Akkor találkoztam a folyosón Károllyal, aki épp Osztay-t kereste.

A hadnagy előredőlt a székében.

-Váradi a színfalak mögött volt és Osztay-t kereste? Ez már a második felvonás alatt történt?

-Igen, igen! – Maróti észre sem véve a hadnagy kíváncsiságát, folytatta meséjét – Itt, az irodához vezető kis folyosón futottam össze vele, akkor lépett ki innen. Mondtam, én nem tudom, hol lehet Osztay, aztán végül elindultunk és átmentünk a takarásban lévő folyosón a páholyok felé.

-Értem! – bólintott a hadnagy – És akkor ön a páholyban volt Váradival, mikor a zuhanás történt.

Maróti megrázta a fejét.

-Nem. Tudja, félúton jártunk, amikor lenéztem a színpadra, valami eszembe jutott és visszasiettem, hogy még egy-két tanácsot adjak odalent a művészeknek.

-És mit látott odafentről?

Maróti elgondolkodva nézett a felügyelőre, majd széles vigyor terült el az arcán.

-Ügyes kérdés, hadnagy úr és a választ is jól sejti. Igen, láttam Kristófot, ahogy ott áll a hídon, egyedül. De ha azt gondolja, hogy sarkon fordultam, leszaladtam egy emeletet és lelöktem, téved.

-Nos, ez is egy lehetőség, persze! – mondta a hadnagy – Ezt is figyelembe kell vennem.

-Hát persze, csak vegye nyugodtan! De higgye el, nem én tettem. De bárki is volt, az én elismerésemre számíthat! Örülök, hogy megszabadult a színház attól a beképzelt kis pondrótól.

Szegedi közbevágott, mielőtt az indulat elhatalmasodott volna a rendezőn.

-Köszönöm a segítségét! Esetleg van bármi, ami az este folyamán feltűnt önnek, ami nem volt szokványos?

Maróti megrázta a fejét.

-Nincs semmi, hadnagy úr. – felállt – És ha megengedi, most hazamennék. Az estémet tönkre vágták, nem sok értelmét látom, hogy továbbra is ezek között az elátkozott falak között üldögéljek.

-Természetesen, hazamehet. – válaszolt Szegedi – De előtte kérem, küldje fel Lajtai Anna kisasszonyt.

Maróti már az ajtónál járt. A nevet hallva megfordult és ismét elvigyorodott.

-Annácskát? Örömmel! És hadnagy úr, két tanácsot adnék önnek! Először is: vigyázzon, ezek színészek, mindannyian szerepet játszanak! És másodszor: Annácskát esetleg kérdezze meg, mi a véleménye a mi friss húsra vadászó Kákosunkról! Haha! – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

A hadnagy nézte a becsukott ajtót.

-Úgy látom, itt mindenkinek tud valakiről egy jó szaftos történetet. Vajon Lajtai kisasszony mivel fog meglepni?

 

 

Megosztás a facebookon

HARMINCÖT

 

Kákos Tibor még mindig jelmezét viselte, mikor belépett az irodába. A csillámos zakó még jobban kiemelte arca sápadtságát, fáradtságát.

-Foglaljon helyet! – kérte a hadnagy – Szeretném, ha gyorsan végigmennék a ma este történteken.

-Szörnyű egy ügy, hadnagy úr. Igazán borzasztó tragédia!

-Hol volt ön, amikor a gyilkosság történt?

-Én… én az öltözőmben voltam, Elvirával, a feleségemmel együtt. Ő talán mást mondott?

A hadnagy egy Tibor számára végtelennek tűnő pillanatig nem felelt, majd így válaszolt.

-Természetesen igazolta, hogy együtt voltak.

„Vajon csak képzelem vagy tényleg megkönnyebbült?” – nézte a hadnagy Kákos arcát, amely mintha kezdte volna visszanyerni a színét.

-Akkor? Tőlem még mit vár? – Tibor hangja magabiztosabbnak csengett.

-Talán látott, hallott valamit, ami furcsa volt, amit nem tudott hova tenni, és ami esetleg segítségünkre lehet abban, hogy elkapjuk a gyilkost.

-Sajnálom, de attól tartok, nem veszi sok hasznomat ebben az ügyben.

-Sebaj! Akkor, talán ha mondana néhány szót Szentpéteriről. Milyen embernek tartotta?

Tibor gondolkodott pár percig, majd lassan, minden szót megfontolva válaszolta:

-Játszottunk már együtt néhány darabban, jó kolléga volt. Mindig felkészült volt, tudta a szövegét, segített a többieknek, szóval… azt mondanám, rendes ember volt.

„Jó kolléga! Már megint kollégaként beszélgetünk róla!” – gondolta a hadnagy.

-Esetleg tud arról, hogy valakivel volt-e komolyabb konfliktusa mostanában? Veszekedés, szóváltás, egyebek?

Tibor elgondolkodott, majd lassan bólintott.

-Igen. Nemrég, egy próbán ő és Maróti Sándor összeszólalkoztak. Pontosabban: Kristóf a maga simulékony modorában felemlegetett valamilyen kellemetlen ügyet, amitől Maróti nagyon bedühödött és ezért elviharzott, otthagyva minket a próba közepén. Aznap már nem is jött vissza.

Szegedi bólintott.

-Nincs semmi, amit még elmondana, amit fontosnak tartana?

-Sajnos nincs. – rázta a fejét Tibor. – Ez minden, amit mondani tudok önnek, hadnagy úr!

-Hát, nagyon köszönöm! – állt fel Szegedi kezet nyújtva, majd hirtelen témát váltott – Nagyon érdekes ez a zakó!

Tibor végignézett magán és elmosolyodott.

-A jelmeztervezőnk ötlete. Elég kényelmes, de ez a csillámpor mindent megfog. Látja? – mutatott a székre, ahonnan felállt. A bársonyhuzaton vékony aranyréteg ragyogott – Nem túl praktikus viselet, nyomot hagy!

-Ön és a felesége hazamehetnek! Kérem, szóljon – Szegedi ismét a listára pillantott – Maróti úrnak, hogy jöjjön fel!

Tibor biccentett és kiment az irodából. A hadnagy a székhez lépett és végighúzta ujjai hegyét a huzaton. Vékony csillámpor réteg maradt az ujján.

-Nyomot hagy! Bizony, bizony. Nyomot!

Megosztás a facebookon

HARMINCNÉGY

 

Elvira kopogás nélkül, határozottan nyitott be a hadnagyhoz. Akárha a színpadon lett volna, belépője hatásos, lendületes volt. Az íróasztalhoz viharzott és a kínálást meg sem várva, leült a székbe, melyen nemrég még Osztay izzadt a kérdések alatt.

Fejét büszkén felvetette, vörös haja lágyan omlott vállaira.

-Nos, hadnagy úr? Halljam, mit akar tudni?

Szegedi leült és egy-két percig némán nézte az előtte ülő nőt.

-Feltételezem, igen kellemetlenül érintette a ma este történt sajnálatos esemény. – kezdte ezzel az üres mondattal a hadnagy.

-Igen? És miért feltételezi ezt? – Elvira állta a felügyelő pillantását, hangjában kihívás érződött.

-Úgy hiszem, nem mindennapos dolog, ha ez ember munkatársát meggyilkolják a szeme láttára.

Elvira nem sétált be a csapdába.

-Tán nem tud róla, hadnagy úr, de én nem voltam a színpadon! Tehát nem a szemem láttára történt az eset. Az öltözőben voltam és vártam az ügyelő szólítására, ugyanis a következő jelenetben kellett volna csak belépnem a színpadra.

-Igen, igen, persze. Egyedül volt az öltözőben?

-Nem! Mint azt már biztos tudja, a férjemmel közös helyiségben öltözünk, így ketten voltunk egész végig.

-Tehát a férje is önnel volt, amikor a gyilkosság történt?

-Igen, velem. De mi ez a hirtelen érdeklődés irántam, irántunk? Ugye nem gondolja, hogy én vagy a férjem löktük le Kristófot a hídról?

-Nyugodjon meg, asszonyom, ezek rutinkérdések. Sajnos mindenkitől meg kell kérdeznem, hol tartózkodott, amikor a tragédia történt.

-„Sajnos…” – utánozta Elvira gúnyosan a felügyelő sajnálkozását – Szerintem ön nagyon is élvezi, hogy ártatlan embereket zaklat a kérdéseivel.

A hadnagy nem vette fel a kesztyűt, helyette újabb kérdést tett fel.

-Elmondaná, hogy zajlott le a délutánjuk, a színházba való megérkezésüket követően?

Elvira unott, színtelen hangon darálta:

-Megjöttünk, lepakoltunk az öltözőben, amíg én sminkeltem, a férjem felment a büfébe, aztán visszajött és kezdődött az előadás.

-Amikor nem voltak színpadon, akkor is végig együtt voltak?

-Nem! Az első felvonásban voltak olyan jelenetek, ahol a férjem színen volt, de én nem. Én feljöttem ide, hogy átöltözzem, ő lent maradt a takarásban. Nem volt annyi ideje, hogy feljöjjön, és aztán visszaérjen időben.

-Értem. Aztán a szünetben nyilván mindketten az öltözőjükben voltak?

-Igen, így volt. Fájt a lábam, a férjem megmasszírozta, aztán ledőlt az öltözőnkben lévő kanapéra, beszélgettünk és együtt voltunk egészen addig, míg meg nem hallottuk a nagy kiabálást és le nem mentünk megnézni, hogy mi történt?

A hadnagy néhány szót írt a noteszébe. Elvira türelmetlenül kérdezte:

-Van még valami, amit tudni akar vagy végre békén hagy és hazamehetek?

-Igen. Kérem, mondja el, milyen embernek tartotta az áldozatot?

Elvira elmosolyodott.

-Halottakról vagy jót, vagy semmit, nem igaz? Tudja, Kristóf jó színész volt, de emberként sajnos igen sok hibája volt. Kereste a bajt és azt ma este meg is találta.

-Hogy érti azt, hogy kereste a bajt?

-Tudja, Kristóf szerette az orrát beleütni mások életébe, szerette bosszantani az embereket valamilyen mások számára kellemetlen eset felemlegetésével. Valami perverz örömet érezhetett, ha azt látta, valakit bántanak a szavai.

-Esetleg önnek is okozott valamilyen kellemetlenséget?

Elvira gőgösen kihúzta magát.

-Természetesen nem! Rajtam nehezen tudna fogást találni egy ilyen kis senkiházi… - hirtelen elhallgatott. – Sajnálom, nem úgy gondoltam! – de addigra már rájött, hogy túl sokat mondott.

A hadnagy bólintott, majd így szólt:

-Csak még egy kérdés: nem látott vagy hallott valamit, előadás előtt vagy alatt, ami esetleg különös vagy szokatlan volt az ön számára?

Elvira egy jóllakott macska elégedett mosolyára húzta a száját.

-Hát… talán van valami, de nem tudom, tisztességes-e, ha elmondom önnek. – szerepet játszott most is, mint annyiszor az életben – Tudja, kellemetlen lehet valakinek az, amit esetleg elmesélek.

A hadnagy előredőlt és feszülten figyelt.

-Természetesen köztünk marad, mindaddig, míg a nyomozás szempontjából nem lesz szükség arra, hogy kiderüljön, amit hallottam. De a felől biztosíthatom, hogy az illető nem tudja meg, hogy öntől hallottam arról, amit mesélni készül.

Elvira zöld szeme megvillant.

-Rendben van! Szóval: előadás előtt, míg a férjem a büfében volt, én készültem. Mikor már jelmezben, sminkben voltam, gondoltam, én is felmegyek és megiszom egy kávét. Kinyitottam az öltöző ajtaját és a folyosón beszélgetést hallottam. – hirtelen hangnemet váltott – Biztos, hogy kettőnk közt marad a dolog?

-Nyugodjon meg, szavamat adom! – felelte Szegedi.

Elvira bólintott.

-Szóval, beszélgetést hallottam. Kristóf hangját azonnal felismertem, épp azt mondta: „Takarodj!”és erre a másik, akiről hirtelen nem tudtam, kicsoda, azt felelte erre: „Kristóf! Hidd el, meg fogod még bánni, hogy így viselkedtél velem!”

A hadnagy arcán megrándult egy izom. Elvira észrevette és egyre jobban élvezte e helyzetét.

-És esetleg tudja, hogy ki volt az, aki ezeket a szavakat mondta?

Elvira bólintott, majd ismét elővette a magát kérető szűzlány karakterét.

-Nem tudom, helyes-e erről beszélnem, hadnagy úr?

Szegedi türelmetlenné vált.

-Kérem, asszonyom. Mondja meg, ki volt az?

-Tudja, nagyon meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szavakat fogok hallani pont tőle! – az utolsó szót jelentőségteljesen megnyomta és aprót biccentett fejével.

-Ki volt az?

-Csejtei művésznő öltöztetőnője!

A hadnagy hátradőlt, zavartnak látszott.

-Biztos benne?

Elvira kihúzta magát a székben.

-Mit gondol, hülye vagyok én? Jó a szemem, jó a fülem, tudom, hogy mit láttam és hallottam. Az a nő pontosan ezeket a szavakat használta. Megfenyegette a mi jó Kristófunkat és az, néhány óra múlva halott volt. – határozottan bólintott – Ezt adja össze, hadnagy úr!

Szegedi felállt.

-Nagyon köszönöm a segítségét, művésznő! Ahogy ígértem, ez kettőnk közt marad egyelőre. És megkérném, ön se beszéljen erről senkinek!

Elvira bólintott, majd ő is felállt és az ajtó felé indult. Szegedi utánaszólt.

-Kérem, küldje be a férjét, aztán természetesen mindketten hazamehetnek.

Az ajtó becsukódott. Szegedi a jegyzetfüzetébe nézett:: „Kristóf! Hidd el, meg fogod még bánni, hogy így viselkedtél velem!” Megrázta a fejét.

-Nem értem. Ezt az egészet nem értem.

Megosztás a facebookon

HARMINCHÁROM

 

Osztay Péter halkan kopogott, majd belépett az igazgatói irodába. Szegedi felé fordult, de nem állt fel.

-Jöjjön be és foglaljon helyet! – mutatott az íróasztal másik oldalán álló székek egyikére. – Remélem, már jobban érzi magát?

A fiatal rendező zavartnak látszott.

-Jobban?

-Az igazgató úrtól úgy értesültem, hogy az előadás szünetében kicsit gyengélkedett és ezért ledőlt a kanapéra, hogy pihenjen. – csevegő hangon beszélt, de érezni lehetett a rendőri számonkérést a bizonytalankodás miatt.

-Ó, ah, igen! Persze! Köszönöm, már sokkal jobban vagyok! Talán valamilyen influenza vírus bujkál bennem és attól éreztem magam kicsit gyengének. Igen, biztos így van. – felelte Osztay úgy, mintha önmagát is meg akarná győzni mondanivalója helyességéről.

-Ha jól tudom, a szünettől kezdve itt volt egészen addig, míg félbe nem szakadt az előadás. – jelentette ki a hadnagy.

-Igen, így volt, végig itt feküdtem.

-Értem. – a hadnagy hátradőlt és fürkészően nézte a rendezőt – Úgy tudom, ön a többiekkel, akik a színfalak mögött álltak, szinte egy időben ért a lezuhanó test mellé. Ha viszont, ahogy állítja, itt volt fent a harmadikon, honnan tudta, hogy mi történt odalent, és hogy ért oda ilyen hamar?

Osztay zavarba jött. Nem válaszolt azonnal, ujjait idegesen ropogtatta.

-Én… szóval rosszul mondtam. Épp felkeltem, tudja, jobban éreztem magam és vissza akartam menni az emeletre, a helyemre, hogy tovább nézzem az előadást, amikor az oldalfolyosón végigmenve meghallottam az izgatott kiabálást. Lenéztem, láttam, hogy mi történt és odaszaladtam.

Szegedi nem hitte egy szavát sem, de nem akarta Osztay-t zavarba hozni; most még nem.

-Így már érthető és világos. Nagyon köszönöm, hogy segített tisztázni egy eddig homályos momentumot!

Osztay megkönnyebbültem mosolyodott el. Felállt, de a hadnagy azonnal rászólt:

-Kérném, hogy még maradjon néhány percig!

-De… már elmondtam mindent, nem hiszem, hogy tudnék önnek segíteni bármiben is! – felelte zavarodottan Péter.

-Nos, nem is konkrétan a gyilkosságról szeretnék beszélni önnel! – szándékosan használta ezt a kifejezést, figyelve, mi lesz a szemben ülő férfi reakciója – Inkább azt szeretném, ha mesélne nekem Szentpéteri Kristófról. Milyen ember volt? Hogy viszonyult a többiekhez és azok őhozzá?

-Hát… kedves fiú volt és igen tehetséges. Sok előadásban láttam persze és tudom, hogy nagyon sokoldalú színész volt.

-Kedvelte őt? – szúrta közbe a kérdést a hadnagy.

-Kedvelni? – Osztay elvörösödött és egy kép villant elméjébe: Kristóf a fényképezős mobillal a kapu alatt – Tudja, nem voltunk barátok, de már dolgoztunk együtt és akkor nem volt semmilyen probléma.

A hadnagy észrevette, hogy a rendező a kérdést nem a magánember szemszögéből, hanem szakmai oldalról közelítette meg.

-Értem. Esetleg tud arról, hogy valakivel a színházban konfliktusa lett volna?

-Nem! – vágta rá Osztay és hangja egy kicsivel erősebben szólt, mint kellett volna – Nem, nem tudok ilyenről. Persze mindenkinek más a művészi felfogása, ezek gyakran szülnek kisebb vitákat.

„Már megint színházi vonalon haladunk!” – gondolta a hadnagy.

-Esetleg látott, hallott valamit az este folyamán, amiről úgy gondolja, segítségünkre lehet az ügy felgöngyölítésében?

-Sajnos nem. Nem tudok önnek segíteni, attól tartok!

A hadnagy felállt, jelezve, hogy mos tmár szabad az út a fiatal rendezőnek kifelé az irodából.

-Nagyon köszönöm, Osztay úr! Kérem, ha visszaért, küldje be – az asztalon fekvő listára pillantott – Velencei művésznőt!

-Igen, igen! Máris szólok neki!

Péter sarkon fordult és szemmel láthatóan megkönnyebbülve hagyta el az irodát.

„Itt volt, de mégsem volt itt. És egész végig színészként és nem emberként gondolt az áldozatra. Érdekes, nagyon érdekes!”

Megosztás a facebookon