HUSZONHÉT

 

A színpadon Csejtei művésznő, Zsolt és Annácska jelenetük végéhez közelednek. A háttérben Andor elegáns pincérruhában egy másik statisztával poharakat pakol, terít. Mindjárt végszó és jön az est sztárja, mindenki kedvence: Szentpéteri Kristóf!

„Meg is kapjátok Szentpéterit! De nagy meglepetés lesz a belépője! Igazi CSATTANÓS belépő lesz!” – ezek a gondolatok futnak át egy agyon. Egy agyon, mely régóta készül arra, hogy tervét megvalósítsa. Egy ördögi és gonosz tervet, mely a saját szemszögéből nézve bosszú, revans és mint ilyen, jogos és tiszta, bűntelen és elkerülhetetlen.

 

Elvira az öltözőben az órájára néz: „Istenem, három perc múlva jelenet és Tibor sehol!”

 

Annácska a színpad jobb oldalán áll, figyeli Zsolt és Csejtei párbeszédét, ám az agya másutt jár: „Vajon mit csinál Endre odafent?”

 

Bocskai Valér elégedetten dől hátra székében: díszlete jól működik, a közönség jól fogadta – legalábbis a szünetben elcsípett néhány szót és egyöntetűen pozitívnak ítélték meg az óriási vasszörnyet – és kedvese, Zsolt, ismét tökéletes alakítást nyújtott. „Este meg is ünnepeljük a sikerét. Kap egy édes csipkeharisnyát…” Pajzán mosoly fut át az arcán és farmere kényelmetlenül szűk kezd lenni.

 

Váradi büszkén ül a páholyban: „A polgármesterrel ülök itt együtt! Én vagyok az igazgatója a város legnépszerűbb színházának! Sikeres vagyok!” Elmosolyodik, mellét büszkén kidülleszti, de hirtelen valamitől elkomorul az arca és Maróti szavai visszhangzanak a fülében: „>Menj csak, rögtön jövök én is!< De mégis, hova a fenébe ment?” Váradi megrázza a fejét, hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat magától: „És vajon Péter hova tűnhetett?”

 

Az apró technikai szobában a szakállas, mackótermetű Zsolnai Aladár fejét a falnak döntve újabb nagy kortyot küld le a torkán laposüvegéből. Tizenhét éve dolgozik a színházban ügyelőként, tudja, hogy fele annyi figyelem sem kell egy előadás gördülékenységéhez, mint amennyit az igazgatók kihisztiznek maguknak. Háttal ül az apró kerek ablaknak és így nem látja, mi zajlik le a vashídon. Pedig ha épp arra fordulna ebben a percben, akkor sok kellemetlen kérdéstől, nyomozástól és leleplezett titkok okozta fájdalomtól kímélné meg e történet szereplőit.

 

„Felkészültek, kedves nézőim? Biztos? Itt az idő az est meglepetés számának! Jól figyeljenek, mert ezt sajnos nem tudjuk megismételni!”

-„Értse meg, nagymama, ezt nem lehet… „- Annácska szava itt hal el és ezek a szavak az utolsók, amik a „Káros az egészségre” premierjén elhangzanak.

Egy tompa puffanás hallatszik a színpad hátuljából. Zsolt, Annácska és Csejtei művésznő egyszerre fordul oda. A nézőtéren végighullámzik egy halk moraj.

Egy test fekszik a színpad hátulján. Feje természetellenes pózban csavarodik ki, fekete selyemnyakkendője két irányba terül szét az eltört nyakon. Két lába a szűk bőrnadrágban egymásba gabalyodva nyúlik el.

Annácska velőtrázó sikolya tölti meg a Városi Teátrum nézőterét, ahogy Szentpéteri Kristóf holtteste mellett állva lenéz a szerencsétlen fiú kicsavarodott fejére.

Egy pillanat alatt hangzavar veri fel a színház eddig csendes nézőterét. Váradi felpattan és kiront az igazgatói páholyból, rohan le a színpadhoz.

A színpadon nagy mozgás támad, hirtelen igen sokan lesznek Kristóf körül. „Túl sokan is vagyunk… „ – fut át Zsolt agyán, ahogy meglepve tapasztalja, hogy még azok is itt vannak azonnal, akiknek pedig nem is kellene a takarásban, a színpad közelében tartózkodniuk.

Csejtei művésznő megszédül, öltöztetőnője a semmiből előtűnő Kákos segítségével kapja el, hogy el ne essen. A nő majdnem olyan falfehér és ijedt, mint munkaadója, keze reszket, ahogy az idős asszony karját elkapja. Andor és a másik statiszta is odaszalad a holttesthez, majd hirtelen egész kis csoport jelenik meg a színpadon: Viktor – bár balról várták jelenet szerint – jobbról fut be, akárcsak Váradi Endre. Annácska zokogva borul Zsolt nyakába, aki gyengéden odébb húzza a lányt. Maróti is azonnal ott terem és mikor Váradi a színpadra fut, Péterrel együtt ér a mozdulatlan fiúhoz.

Elvira – ki elunta a várakozást és arra készült, hogy férje eltűnését jókora pofonnal honorálja majd a veszekedési jelenetben – a baloldali takarásból szalad be, de az ő szemei nem Kristófot figyelik, hanem férje tekintetét keresik.

„Hol jártál? Mit tettél?” – kérdi ez a tekintet, ám férje nem figyel rá, Csejtei művésznőt támogatja egy szék felé.

A kritikusok az emeleti páholyukban összenéznek, szörnyülködve merednek egymásra.

-Ernő, mit szólsz ehhez a… - kérdi egyikük, de a kérdés befejezetlen marad, mikor észreveszi, hogy Tornyos Ernő széke üres.

-Függöny! FÜGGÖNY! – ordít Váradi torkaszakadtából és felfelé néz, az ügyelői helyiség apró ablaka felé. A kis szobában Zsolnai – a laposüveg tartalmának jó háromnegyedének elfogyasztása után – bódultan kapja fel a fejét. Valami zaj, mintha a színpad felől jönne. Pedig itt most nem kellene ordításnak, lábdobogásnak, sikolyoknak lenni.

Feláll és kinéz a kis ablakon, le a színpadra. Nyolc-tíz ember áll körbe valamit, ami mintha egy földön fekvő test lenne. „Valaki rosszul lett? Te jó ég!” És akkor hatol fel hozzá az igazgató ordítása.

-Függöny!!!

Zsolnai ugrik, és azonnal leereszti a nehéz bársonyfüggönyt, amely így most eltakarja a színpadon zajló történéseket az egyre idegesebb és egyre hangosabb közönség elől.

Osztay előkapja farmere zsebéből mobiltelefonját és a mentőket tárcsázza. Gyorsan, határozottan beszél.

-Igen, baleset… az egyik színész… leesett a magasból, nem mozdul… igen, a Városi Teátrum… siessenek! Máris jön a mentő! – fordul a többiek felé és telefonját zsebre teszi.

Többen felállnak és a kijárat felé indulnak, a ruhatárosok egy-egy elcsípett szóból jönnek rá, hogy valami váratlan és megrázó történt odabent, valami, ami megszakította az előadást.

A földszinten Szalay néni benyomakszik az egyre nagyobb létszámban kifelé áradó tömegen át a nézőtérre. Látja az összehúzott függönyt, tudja, valami nagy baj lehet. Gyorsan előre siet a széksorok mellett és a színpad melletti kis lépcsőn felrohan és a függönyt félrehúzva belép a színpadra.

-Istenem! Mi történt? – kérdi halkan, ahogy megpillantja Kristóf élettelen testét.

Andor hozzálép és átkarolja az idős asszony vállát.

-Ne tessék odamenni. Szegény Kristóf leesett és… már hívtuk a mentőket.

Maróti Váradihoz lép.

-Valamit mondani kell a nézőknek. Haza kell őket küldeni, nem folytathatjuk az előadást.

-Igen, igen… teljesen igazad van… te… vagy inkább én, megyek és mondok valamit.

Váradi zavartan kilép a függöny elé: a nézőtérnek már csaknem a negyede kiürült és felnézve látja, hogy az emeleten ugyanez a helyzet.

-Hölgyeim és uraim! Kedves vendégeink! KÉREM, figyeljenek rám! – próbálja túlharsogni az ideges nézősereget. Lassan elhalkul a zaj és Váradi hangja tisztán hallható a Teátrumban. – Hölgyeim és uraim! Attól tartok, sajnálatos baleset történt. Szentpéteri Kristóf leesett az egyik díszletelemről. A mentők már úton vannak, de sajnos az előadást nem tudjuk folytatni. Megértésüket kérem és azt, hogy szépen, nyugodtan hagyják el a színház épületét. Nagyon, nagyon sajnálom!

Hangos beszéddel töltődik meg a nézőtér, az emberek egymásnak adják tovább véleményüket: ki felháborodik, ki izgatottá válik, mindenki másképp reagál a baleset hírére.

Megosztás a facebookon