HUSZONNYOLC
Lassan kiürül a Városi Teátrum impozáns épülete, az utcán kis csoportokba verődve tárgyalják meg a borzongató eseményeket a vendégek. A sajtó képviselői – kik arra voltak hívatva, hogy az újságolvasók és a tévénézők elé vigyék az új bemutató hírét – most kemence meleg frissességgel tudathatják a tragédiát olvasóikkal, nézőikkel.
Tornyos Ernő a sarkon befordulva veszi észre a nagy tömeget. Emberek, kiknek odabent kellene ülniük a nézőtéren, idekint tolonganak és izgatottan beszélgetnek. Átnyomakszik a csoportosuláson és ekkor érzi, hogy valaki elkapja a karját. Bélai Jónás az, a „Világ” című magazin kulturális rovatának szerkesztője.
-Ernő! Hol a francban voltál? Ez… ez borzasztó!
-Mi az? Mi történt? Miért vagytok itt kint? – értetlenkedik Tornyos.
-Az a szegény fiú… lezuhant, nem mozdul… rettenetes! – Bélai hangja remeg. A negyvenes éveiben járó, magas, vékony férfiról az ember fel sem tételezné, hogy ilyen sokkolólag hatna rá egy baleset. – De te hol voltál? Kerestelek a páholyban és nem láttalak.
-Én csak… elszívtam néhány cigarettát, jártam egyet… valahogy nem tetszett az előadás és… De kiről beszélsz? Ki zuhant le és honnan?
-Hát Szentpéteri! Az előadás közben egyszer csak nagy csattanás és ott feküdt mozdulatlanul. Valószínűleg… valószínűleg meghalt! Ernő, ez iszonyú volt, az a hang, ahogy a teste a színpad deszkáinak csapódott… - a férfi elsápad, ahogy visszaidézi emlékeibe azt a pillanatot, ahogy Kristóf teste a mélybe zuhant.
Ernő a távolba mered, szája szegletében apró mosoly bujkál. „Azonnal meg kell írnom a cikket. Gyanús lenne, ha pont tőlem nem érkezne semmilyen beszámoló erről a csodás eseményről.” Őrült elégtétel tölti el, alig bírja visszafogni a benne zúgó boldogságot, legszívesebben egy örömkiáltást hallatna – persze ez azonnal az ő végét jelentené.
Előkapja noteszét, egy üres oldalra lapoz és nyúl a szivarzsebe felé: soha ilyen örömmel nem forgatta még arany tollát, soha nem lelkesedett még ennyire egy előtte álló feladatért. De ekkor borzasztó felfedezést tesz:
„A tollam… hova tűnt a tollam?” Ideges ujjaival zakója összes zsebét átkutatja, de hiába, a legendás és félelmetes íróeszköznek nyoma sincs. „Csak… csak nem rántottam ki valahol? Istenem…”
Tornyos gyomra görcsbe rándul, elfehéredik. A közelében álló Bélai együtt érzően megveregeti a vállát:
-Látom, Ernőkém, téged is lesújtott a hír. Teljesen elsápadtál…
-Igen, lesújtott… nem is képzeled, mennyire…
Megosztás a facebookon