TIZENKETTŐ

 

„Káros az egészségre! – szól a darab címe, és aki jegyet vált a Városi Teátrum legújabb bemutatójára, készüljön rá, hogy mentális károsodást szenvedhet, ha a darab főszerepét alakító Szentpéteri Kristóf ripacskodásnak is csak jóindulattal nevezhető, manírokkal ékesített, a szereptől teljesen idegen botladozását mind a két felvonásban végigüli.”

Tornyos lerakta aranytollát és elégedetten hátradőlt. Hatszobás háza földszintjén, dolgozószobájában ült a nagy tölgyfaíróasztalánál. Régi darab volt már e bútor, ezernyi kritika született rajta, tolla sok millió szót ontott ki magából ezen a fenséges darabon és bizony arra is volt példa, hogy vágyával nem bírva, egy-egy ifjú művészpalánta ennek a strapabíró asztalnak dőlt felkínálva Tornyosnak a kéjhez vezető utat, hogy aztán cserébe a férfi egy teljesen másik úton segítse őket érvényesülni.

Kitűnő bekezdés a két hét múlva bemutatandó darab kritikájához. Hosszú, kalandokban, testnedvekben és fiatal fiúkban gazdag pályafutása során még soha nem fordult elő, hogy egy kritikát a darab bemutatója előtt írt meg. De amint ott állt a kávézó teraszán az összetört pohár és méltósága romjai felett és nézte a ruganyos léptekkel távozó Kristófot, tudta: ahogy hazaér, az lesz az első, hogy nekiáll és forrongó dühét, lelkét összeszorító bosszúvágyát kiírja magából és az egészet ennek a kis szarházinak a fejére ontja.

A visszautasítást is nehezen bírta feldolgozni, de most, hogy annyi ember - annyi ismert és ismerősének számító – ember előtt nevetségessé tette, Tornyos fizikai undort és megvetést érzett Kristóf iránt. Szívből gyűlölte őt és minden igyekezetével azon volt, hogy kellőképpen elégtételt vehessen a fiún.

Szerencséje volt, mert megvolt a maga fegyvere: a sajtó. A szava szentség volt mindenki számára színházi körökben és ez akkora hatalmat adott, amitől Tornyos a lelkében dúló vihart kissé csillapodni érezte.

„Dilettáns, amatőr színjátszókat is megszégyenítő téblábolása, érthetetlen szövegmondása és suta kifejező készsége mind-mind rossz irányba billenti a darabot, ami azonban egy rátermett és megfelelő főszereplővel igazi sikernek számítana.”

-Az nevet, aki utoljára nevet, te kis mocsok! – kiáltott fel hangosan.

Felállt, a bárszekrényhez ment. Mikor hazaért, felbontott egy üveg vörösbort és most meglepve tapasztalta, hogy az üveg alján épphogy lötyög pár csepp az édes nedűből. Nem fáradt a pohárba töltés hosszú és unalmas procedúrájával: ajkához emelte az üveget és egy hajtásra ledöntötte az italt.

Az üveget nagy csattanással ejtette a mahagóni szekrény lenyitható ajtajára. Az alkohol oldotta a feszültséget hevesen lüktető fejében, de a bosszú lehetősége egyre jobban felizgatta és egyre jobban kívánta a revansot.

„Búcsúzz a színházi világtól Szentpéteri Kristóf, mert én, Tornyos Ernő végzek veled! Végzek az álmaiddal, a reményeiddel! Végzek veled!” – hangosan felröhögött, megtántorodott. Ahogy egyre idősebb lett, az alkoholt annál kevésbé bírta, de a lakásában és az ágyában megforduló hamvas bőrű fiúk számának csökkenésével egyre nagyobb szükségét érezte, hogy az élettől kiköveteljen valamilyen boldogságot és az utóbbi időkben ezt a vörösborban találta meg.

„Végzek veled, hallod? VÉGZEK VELED!”

Megosztás a facebookon