TIZENÖT

 

Kákosék fekete BMW-jükből kiszállva mentek fel az első emeletre, ahol az öltözők sorakoztak. Közös szobájuk volt, rögtön a folyosón az első. Elvira szögletes sminktáskáját szorította vörösre lakkozott körmeiben végződő elfehéredő kézzel, mellette Tibor szürke öltönyben, fekete garbóban némán ballagott gondolataiba merülve. Az utca végén épp akkor kanyarodott be Csejtei művésznő sofőr vezette autója.

-Nézd csak, azt hittem, seprűn érkezik majd! – súgta Elvira férjének – A rakás pénz mellé nem szégyellt még egy autót és sofőrt is kérni magának. Van bőr a képén az öreglánynak!

Öltözőjükbe érve Elvira ledobta a kanapéra fekete pelerinjét és leült sminkasztalához, táskáját maga elé téve az asztalra. A tükörben nézte férjét, aki mélázva állt és bajszát simogatta.

-Csak nem izgulsz, drágám? – kérdezte lágyan, de minden érdeklődés nélkül. Még mindig haragudott férjére és még jobban haragudott magára, amiért hagyta, hogy Tibor egy ilyen szégyenletes dologba rántsa őt bele. A Kristóffal való összezördülés óta, ha csak meglátta a fiút, saját megalázottsága jutott az eszébe és ettől még jobban gyűlölte az egész világot: a férjét, Annácskát és persze ezt a pimaszul somolygó kis férget is, aki megtestesítette mindazt, amit Elvira megpróbált elfelejteni.

-Hogyan? Nem, persze, hogy nem… csak valami eszembe jutott.... igen... valami... – mondta Tibor, azzal ledobta zakóját és elment, hogy megborotválkozzon.

Elvira kinyitotta kis bőröndjét és a táska elkezdte magából okádni a szépségkeltéshez szükséges ezerféle eszközt feneketlen gyomrából. Üvegcsék, tégelyek, kencék és festékek, ecsetek és flakonok egyre növekvő halma kezdett testet ölteni az öltözőasztalon.

Elvira keze gépiesen járt, gondolatai egész máshol kalandoztak, tán maga sem tudta, merre.

 

TIZENHAT

Csejtei művésznő a színház által rendelkezésére bocsátott kocsival érkezett a művészbejáróhoz. A sofőr kiugrott és kisegítette az idős hölgyet a kocsi hátsó üléséről. Bár kellemes idő volt, az öreg díva fekete nercbundát viselt, fekete, széles karimájú kalapot és fekete nadrágkosztümöt. Hófehér bokacsizmáját ugyanilyen színű bőrkesztyű egészítette ki, fekete-fehér retiküljét hóna alatt szorongatta. Ajkait összepréselte és bement a földszinten számára kialakított öltözőbe.

Az idős, hetvenkilenc éves díva arcán az idő alaposan otthagyta keze nyomát. De míg Elvira azzal volt elfoglalva, hogy lassítsa az idő múlását arcbőrén, Csejtei művésznő – bár hatvanas éveiben az országban akkor még szokatlan módon megpróbálkozott a botox kezelésekkel, de sajnos nem sok eredménnyel - már rég nem törődött ezzel: neve, híre, legendája volt és mint ilyen, neki már nem kellett attól tartania, hogy kora miatt nem kap szerepet: évek óta ostromolták filmesek, színházi emberek, sőt, TV reklámokba is pimaszul felkérték, de ő minden ajánlatot elutasított, egészen addig, míg Váradi Károly fel nem tárcsázta egy nap a hegy tetején álló pazar villáját és fülébe nem suttogta, milyen nagylelkű összeget hajlandó fizetni a Városi Teátrum neki, ha színpadra lép a premieren.

Rég nem volt rászorulva anyagilag a szereplésre, de az élete a színház volt: hatvan éven át a színpadon állt, szerepek százait játszotta el, díjak és egyéb elismerések tucatjait valamint három férjet söpört be és ezzel igen szép vagyonra tett szert.

Csodás házában magányosan élt, de nem kívánta soha a nagy társaságot. Nem voltak gyerekei, családja, öltöztetőnőjével élt együtt, aki hű mindenesként viselte úrnője rosszabb napjait, mikor az féktelen dühvel csapta falhoz a keze ügyébe eső értékes porcelánokat, hogy aztán egy cigarettát elszíva a romok fölött megnyugodjon és mintha mi sem történt volna, visszasüllyedjen múltja egyre fakuló emlékei közé.

A felkérést ezúttal örömmel fogadta. A Városi Teátrumnak majd’ huszonkilenc éven át tagja volt és azt követően is, hogy otthagyta a társulatot, minden igazgató újra és újra visszacsábította egy-egy szerep erejéig. Most, élete vége felé nagy ajándéknak tartotta, hogy karrierje oly fontos állomásán ismét lehetősége lesz az ő közönsége előtt bizonyítani. Az ősz hajú, sötétzöld szemű asszony törékeny alkatú, ám tekintélyt parancsoló jelenség volt és neve hallatára a színházi világ emberei áhítatos csendbe burkolóztak.

A művésznő egyik feltétele volt a földszinti öltöző; idősnek érezte magát már a lépcsőmászáshoz és mivel szinte minden jelenetben jelenése volt, nem volt hajlandó kitenni magát egy szívrohamnak az állandó sietség miatt.

Öltöztetőnője már várta: lesegítette a nő bundáját, kalapját elvette tőle. Az öltöztetőnő, Forrai Karolina az a fajta volt, akire az ember azt mondja: szürke veréb. Vékony csontú, koravén asszony volt: bár negyvenes évei közepén járt, legalább ötvenötnek nézett ki, fekete hajában ősz csíkok vegyültek, szemében néma beletörődés csillogott. Nem remélt az élettől semmit, tudta, amíg Csejtei művésznő életben van, addig ő lesz a hűséges kutya, ki ugrik egy füttyentésre és teszi, amit mondanak neki. Hogy utána mi lesz? Arra nem is gondolt.

Kopogtattak az ajtón és az igazgató lépett be. A művésznőhöz sietett, kezet csókolt neki és tisztelettől búgó hangon szólalt meg:

-Drága Művésznő! – Váradi csicsergéséből szinte kiérződött a nagy M - Nem is tudja, mekkora öröm nekem és a színháznak, hogy ma önnel együtt ünnepelhetjük meg ezt az új bemutatót!

A művésznő nem szólt, csak állt némán és arcán semmilyen érzelem nem futott át: igaz, elhalt arcizmai már rég megfosztották őt attól, hogy mimikával is kifejezze érzéseit.

Váradi egy vaskos borítékot vett elő fehér zakója zsebéből és a nő felé nyújtotta.

-Ahogy megállapodtunk, művésznő!

Csejtei az öltöztetőnőjének intett, hogy vegye el a borítékot. Az azonnal ugrott úrnője biccentésének engedelmeskedve és a pénzt az öltözőasztalra tette.

-Most menjen! Készülnöm kell! – szólt az igazgatóhoz és már el is fordult a hajlongó direktortól. Az kilépett az öltözőből, majd a csukott ajtónak dőlve kifújta magát.

- Micsoda egy boszorkány! – suttogta maga elé.

Megosztás a facebookon