TIZENHÉT

 

Kristóf az öltözőjében ült egyedül. Már majdnem végzett a sminkkel, jelmezét is felvette már, mit első jelenetében fog viselni. Elgondolkodva ült a tükör előtt, mikor halkan kopogtattak az ajtaján. Kristóf felállt, ruganyos lépteivel az ajtóhoz ment, majd kitárta azt. Vonásai megkeményedtek, hangja ridegen csengett:

-Mit keresel te itt?

-Kristóf, beszélnünk kell! – szólt a látogató.

-Nekünk nincs miről beszélnünk egymással! Takarodj innen!

-Kérlek, legalább hallgass meg! Muszáj… muszáj ilyen keménynek lenned velem?

Kristóf megvetően nézte a másikat. „Te is csak kérsz és kérsz, igaz? Félsz szembenézni a valósággal? Félsz a megvetéstől? Pedig megérdemled te is!” – futott át agyán.

-Megmondtam! Takarodj! – az ajtót készült becsukni, ám a másik kinyújtotta karját és visszafogta azt.

-Kristóf! Hidd el, meg fogod még bánni, hogy így viselkedtél velem!

A fiú nem válaszolt, csak egy hosszú pillantást vetett a másikra és becsapta az ajtót. Látogatója sarkon fordult és gyorsan végigsuhant az emeleten. Még azt sem vette észre, hogy a legelső öltöző ajtaja résnyire nyitva és Elvira meglepett arccal néz a távozó után.

-Nahát! Micsoda szavak! – húzta el a száját – Ki se néztem volna ebből ilyeneket! – mormolta maga elé, majd halkan visszahúzódott öltözőjébe.

 

TIZENNYOLC

 

Endre Zsolttal közös öltözőjükben (a folyosón a második volt az övék, Kákosék szomszédságában) fel-alá rótta köröket és egyik cigarettát szívta a másik után. Ideges volt, hisz amire készült, arra csak egyszer van esélye és a legapróbb hiba is végzetes lehet. Ha most nem teszi meg, akkor állandóan azzal a rettegéssel kell együtt élnie, hogy lelepleződik és kiderül szenvedélye és az a bűn, amibe ez a szenvedély már párszor beletaszította és az, amibe ma este fogja belesodorni.

Mikor kiszállt kocsijából, azonnal meglátta a művészbejáróval szemközt a két férfit. Elegánsak, kifogástalanul öltözöttek voltak, de azok, akik Endréhez hasonlóan szerencsejátékos körökben forogtak, azonnal felismerték a két kigyúrt alakot: pénzbehajtók. Ma van a határidő és ők, akárha egy precíz svájci óraszerkezet hajtaná őket, megjelentek itt időre és addig nem távoznak, míg nem kapják meg az őket megillető fizetséget. „Míg le nem rovom a tartozást, ezek várni fognak.” – Endre tudta, elbújni, menekülni nincs értelme, megtalálják bárhol, de akkor neki még rosszabb lesz, mert a kamat akkor már nem csilingelő érmékben és zizegő bankjegyekben lesz behajtva, hanem csattanó pofonokban és puffanó rugásokban.

Mindent egy lapra kell feltennie – erre a szófordulatra hangosan és idegesen elnevette magát; észre sem vette, hogy Zsolt hátrafordul és némán tekint rá. Nincs más kiút, ma meg kell tennie és ezzel örökre pontot tesz élete ezen kellemetlenségének végére. Kegyetlen dolog, és ha kiderül, börtönre számíthat, de nincs más lehetősége.

-Mit járkálsz ennyit? Kilyukad a szőnyeg alattad! – szólt rá Zsolt, aki épp alapozót hordott fel egy kis szivacs segítségével az arcára. Imádta magát sminkelni és minden színpadra lépés előtt telepakolta magát alapozóval és festékkel, ami szerinte „egy férfiszínésznél abszolút megengedhető, sőt kötelező”. Persze mindenki tudta, hogy melegként élvezi ezt az egészet, de hagyták, hogy fújja a maga ostoba kis véleményét.

-Nem tetszik? Keríts magadnak másik öltözőt! – szólt Endre és a csikket a szőnyegbe taposva kiviharzott az ajtón.

Zsolt a fejét rázta ezt a hisztériát látva. Régóta öltöztek már együtt, de ennyire idegesnek még soha nem látta az ifjabb Váradit. „Az biztos, hogy nem az apjára hasonlít. Azt semmi nem zökkenti ki a nyugalmából!” – gondolta Zsolt és felvitt az állára még egy kis alapozót.

Megosztás a facebookon