TIZENNÉGY

                                                                                

A bemutató napján már reggeltől nagy munka folyt a Városi Teátrum falain kívül és belül.

Az utcán leterítették a vörös szőnyeget, amin majd a reflektorok fürdető fényében végighaladnak a meghívott szerencsések, kik az elsők között láthatják a színházi élet legújabb és alkotói reményei szerint legnagyobb dobását, a „Káros az egészségre” című darabot.

Bent, a ruhatár előtti szőnyegről már lekerült a csíkos védőhuzat, most porszívózták újra az egész padlót, a tükröket fényesítették és a ruhatár márványpultjai csak úgy csillogtak, miután gondos kezek – és gazdáik, az igen alacsony bérért és inkább a munka öröméért dolgozó diákok – alaposan megtisztították őket.

Szalay néni, a felügyelő reggel óta rohangált a földszinti nézőtér és az emeletek között. A széksorok közt a padló felseperve, felmosva, a székek bíbor bársonyhuzatai egyenként átkefélve. Szalay néni a páholyokat személyesen ellenőrizte. Az igazgatói páholyban ma a direktor mellett a polgármester és felesége lesz a díszvendég, mindennek csillogni és villogni kell, akárcsak a két szomszédos „kritikus páholyban”. Így hívták az igazgatói páholy két oldalán lévő fülkéket, mert díszbemutatókon rendszerint ide ültették a legnívósabb lapok kritikusait, akik az első két bekezdést mindig a megjelent közönségre és a színház küllemére szánták cikkeikben.

A földszinten, a ruhatár félkörívével szemben illetve az emeleti folyosón végig álltak már a hófehér abrosszal letakart asztalok: a premier utáni potyazabálás kellékei. Tányérok álltak elegáns sorokban, evőeszközök rajtra készen pihentek, hogy a függöny összehúzása után meginduló majd’ kilencszáz fős sáskahad az ő segítségükkel álljon neki elpusztítani az egyik elegáns party szervező cég által szállított hidegtálak, sültek, desszertek és egyéb finomságok egész garmadáját.

A színpadon az óriási vasmonstrum állt, egy-két díszletépítő még meghúzott néhány csavart, a kellékesek ellenőrizték, hogy a takarásban minden a helyén van-e. A jelmeztárban a ruhák kivasalva, kitisztítva, méretre igazítva a megfelelő sorrendben sorakoztak a gördíthető fogasokon arra várva, hogy az őket viselő művészek karakterekké formálják a szövegkönyvben lapuló szavak kimondóit.

A sminkesek, fodrászok harcra készen vártak, ők is jól tudták, senki nem hibázhat, mindennek olajozottan kell mennie.

Kora délután elkezdtek szállingózni a művészek, statiszták a színház épületébe, a művészbejárón egyre gyakrabban adták egymásnak a kilincset az emberek.

Váradi Károly a színház harmadik emeletén lévő igazgatói irodájában az ablaknál állt és nézte az utcán kavargó tömeget és hallotta a csukott ajtón át is a színházat betöltő kellemes nyüzsgést, mely minden előadás előtt hallható, és amely egy premier előtt egy kicsit felerősödve közvetíti a darabon dolgozók idegességét minden irányba. Igazgatósága alatt ez már a sokadik bemutató volt a Teátrumban, mégis minden ilyen este újra és újra azzal az izgalommal töltötte el, mint amikor jó huszonöt évvel ezelőtt első rendezésekor felment a függöny az egyik vidéki nagyváros színházának színpadán.

„Csodás este lesz a mai! Történelmet írunk, színháztörténelmet! Ami ma lesz itt, még nem volt sehol! És nem is lesz, ebben biztos vagyok!”

És valakinek pont ugyanezek a gondolatok jártak a fejében – de az a valaki egész más szögből nézte a dolgokat.

Megosztás a facebookon