TIZENEGY

 

Osztay az ágyban feküdt és a fürdőszobából jövő egyenletes vízcsobogást hallgatta. Meztelenül hevert az összegyűrt ágyneműn, ruhái a padlón szétszórva.

„Hát megint megtettem… csak azért, hogy elérjem, amit akarok! Erre vajon miért nem tanítottak meg az egyetemen?” – keserűen elmosolyodott. Már nem is tudta, hány estén át adta oda magát a Váradinak, hányszor érezte forró leheletét a tarkóján, hányszor gyűrték már össze a lepedőt széles ágyán és hányszor játszották el a „mindenki a maga útján megy” játékot a színház épületéből távozva, hogy aztán a sarkon beszálljon az igazgató fekete sportkocsijába és ide hajtsanak az ő lakásába? Hányszor?

Cigarettára gyújtott, majd bal kezét a feje alá téve a plafonra rajzolódó árnyékokat nézte. Vajon nem túl nagy ár a teste feláldozása a szakmai sikerekért? „Persze, hogy nem és ezt te is nagyon jól tudod!” –felelte belső hangja meglehetős szigorral.

A Városi Teátrum rendezőjének lenni, minden rendező álma volt és Péter tudta: amint visszautasítaná az igazgatót, azonnal kidobná a színházból. Persze, hogy megtenné, hisz ő nem kockáztat semmit: azonnal jelentkezők tucatjai rohamoznák meg az irodáját és ő, mint egy pasa a háremben, válogathatna a fiatal, bizonyítási lehetőségért bármire hajlandó rendezők közül. És Váradi, a fiatalok felkarolója azonnal lehetőséget adna a bizonyításra, akár ott rögtön az irodájában – ahogy három évvel ezelőtt Péternek is.

Nézte a plafon felé szálló füst kékes gomolygását és visszaidézte azt a három évvel ezelőtti napot, mikor zsebében friss diplomájával bekopogott Váradi ajtaján és állásért folyamodott. Fiatalon, tele energiával, álmokkal és kitartással lelkesen beszélt arról, milyen tervei vannak és Váradi ült a bőr karosszéke mélyén a hatalmas íróasztal mögött és jóindulatú, atyai mosollyal az arcán hallgatta őt és lelkesen bólintott és figyelte, amint felvázolja elképzeléseit a színházi rendezésről.

Milyen ostoba volt akkor! Azt hitte, ez a figyelem annak köszönhető, hogy valami olyat tud és akar, ami az előtte állásra jelentkezők fejében meg sem fordult és ettől a támogató fejbólintás sorozattól még nagyobb elánnal magyarázott. Pedig – mint később az igazgató egy éjszaka bevallotta – a félig kigombolt inge és a szűk farmernadrágja volt az, ami Váradi figyelmét annyira lekötötte. És nem is titkolta, hogy azért adott neki lehetőséget, mert meg akarta őt kapni.

Visszaidézte a pillanatot, mikor – befejezve a lelkes koncepció felvázolást – Váradi felállt, vállára tette a kezét, gratulált neki és meghívta vacsorázni. Ő a mennyekben járt attól a meghívástól: lehet valóban, hogy ő, Osztay Péter az ismeretlen, friss diplomás rendező a legendás Váradi Károllyal – ahogy az nevezte – „szakmai megbeszélést” folytathat fehér asztal mellet, hogy elgondolkozzanak a rendező „szakmai lehetőségeiről a Városi Teátrum falain belül”?

Aztán hamar visszakerült az álmodozások rózsaszín felhős egéből a realitások szürke talajára, mikor vacsora után az igazgató azt javasolta, menjenek fel Péter lakására és ott folytassák a „tárgyalásokat”. Kocsiba ültek, feljöttek ide és egy pohár ital után az igazgató magához húzta és erőszakosan megcsókolta. Ő ellökte Váradit és teljesen megzavarodott, sőt, megijedt. Mit képzel ez magáról?

Az igazgató pontosan tudta, mit csinál. Leült mosolyogva és akkor kiterítette a kártyáit: Péter megkapja élete lehetőségét és a következő évad egyik nagy sikerének számító Shakespeare darab átiratát ő állíthatja színpadra, ha hagyja, hogy Váradi „jobban megismerje” és „elmélyítse nemcsak szakmai, hanem emberi kapcsolatukat” is. Péter akkor jött rá, hogy az egyetemen szállóigévé vált „Dugsz vagy buksz!”szellem nemcsak egy nagyvárosi legenda, hanem a színházi élet íratlan, ám legerősebb szabálya. Kétségbeesett: talán az élete legnagyobb – és esetleg egyetlen – lehetőségét szúrja el, ha most szende szűzlányként kiparancsolja Váradit a lakásából. Biztos volt benne, hogy a város vezető színházának igazgatója olyan hosszú karokkal bír, ami elég sok helyre elér és azt is le merte volna fogadni, hogy egy nemleges válasz a saját, még el sem kezdődött rendező karrierjének halálát jelentené.

Így hát belement a „kapcsolatmélyítésbe” és az igazgató már aznap este magáévá tette. Péter rosszul volt és csak úgy bírta ki hányás nélkül az első együttlétet, hogy magában a neonreklámokon villódzó nevét látta a darab címe alatt, és miközben Váradi kéjes hörgését hallgatta, ő a plakátokra és a sikerekre gondolt. És míg az igazgató hátulról magáévá tette és izzadt hátát nyalogatta, ő lélekben már a függöny előtt állt élete első premierjén és élvezte a tapsokat, a reflektorfényt és a dicsérő kritikákat.

Meg is kapta őket! Másnap Váradi behívta az irodába, elétette a szerződést és miközben háta mögött állva nyakát cirógatta, ő, Péter aláírta a szerződést és egy hét múlva már kezdhette is a munkát.

Élvezte, amit csinál, jó volt a társulat, igazi csapatként működtek együtt az ismeretlen rendezővel, mert azt gondolták: akinek az ő keménykezű igazgatójuk lehetőséget adott, akire rámert bízni egy ilyen fontos darabot, az tehetséges és annak szavára figyelni kell. És míg ebben a tiszteletben fürdött a színházban, addig lakásában hetente két-három estén át az igazgató karjaiban úszott az izzadtságban.

És két hónap elteltével a bemutató hihetetlen siker volt, a közönség állva tapsolt, a kritikusok legendákat zengtek és még egy pályakezdő rendezőknek alapított díjat is kapott. Mindenki gratulált, a hátát lapogatta, a kezét szorongatta, a színésznők cuppanós csókokat nyomtak a férfi arcára és akkor ott abban a percben értette meg: ez az ő igazi élete, és ha továbbra is részese akar lenni az ilyen ünnepléseknek, az elismerő kézszorításoknak és a büszkén akarja olvasni a megjelent kritikákat – nos, ezekért fizetnie kell azzal, hogy fiatal testét áruba bocsátja az igazgató vágyainak piacán. És Péter úgy döntött: nem dobja el magától a sikert, még ha kurvaként kellett is a bizonyítási lehetőségért megdolgoznia.

És mintha az élet párosával adná a hasonló dolgokat, a bemutató előtti napon Tornyos Ernő is megkereste a fiút. Péter sokat hallott már a legendás, rettegett kritikusról, látta is már párszor a színházban és annak környékén, de szemtől szemben most találkoztak először. Ott állt Péter lakásának ajtajában és szemüvegén át vizsla szemmel nézte végig tetőtől talpig, szinte érezte, ahogy a kritikus kritikus szemmel végigméri és magában elemzi a látottakat.

Péter nem sokat tévedett. Tornyos mohó szemmel falta a fiatal fiú látványát, izmos combjait, feszes farmerét, kidolgozott felsőtestét, puha ajkait, csillogó szemeit – mindazt, ami benne elindította a jó kritika gyártásához szükséges motort.

Akárcsak Váradi, Tornyos is hamar a tárgyra tért, miután Péter behívta és itallal kínálta a kritikust. Nem köntörfalazott: egy kezdő rendezőnek fontos a jó kritika első darabjának bemutatója után, hisz ez alapozza aztán meg későbbi szakmai hírnevét, ez biztosít a jövőben felkéréseket más színházaktól. A jó kritika nem más, mint a rendező személyes marketingjének része, „független attól, hogy a darab zseniális vagy csak egy nagy kalap szar”. És – folytatta Tornyos hasonlóan nyílt stílusban – ő, a jóságos Ernő bácsi, ki szívén viseli a bátor fiatalok sorsát, kik úgy döntenek, egy békés, de unalmas íróasztal mögött végzett munka helyett a színház világában próbálják meg kormányozgatni életük hajóját, szóval ő szívesen segít a kezdeti bizonytalan lépések megtételében, vigyázva, nehogy az ifjú kalandozó elbukjon egy előre nem látott akadályban.

Persze a világban oly kevés dolog hullik az ölünkbe ingyen a mennyekből – húzta kéjes mosolyra löttyedt ajkait a mértékadó recenziók kéjre vágyó ura -, így bármennyire is szeretne önzetlenül segíteni, cserébe valami kis apróságot elvárna Pétertől a kedvező beszámolóért.

Akkorra Péter – aki már túl volt néhány estén Váradival – kezdte megérteni, hogy mire is megy ki a játék és mivel tudta, hogy Tornyosnak milyen nagy hatalma van szó nélkül cselekedett: levette pólóját kidolgozott testéről, ledobta szűk farmerét és meztelenül állt a kritikus előtt, aki száját nyalogatva, kéjtől felajzva nézte a felkínált testet.

Péter undorítónak találta a kopasz öregembert, de azt is tudta: ha most nemet mond, mindaz a „kapcsolatmélyítés” – itt fanyarul elmosolyodott - , amit estéről estére végeztek a direktorral, füstként oszlik majd szét, ha ez a nyálcsorgató vénség tönkre vágja első bemutatóját.

Tornyos hamar végzett a fiúval, mögé kerül és minden érzelem nélkül meghágta a vonagló testet, majd sliccét felhúzva köszönés nélkül hazament és otthagyta a könnyeivel küzdő Osztayt.

És hogy Tornyos tartotta-e a szavát? Nos, a díj elnyerésében nagy szerepe volt a fantasztikus kritikának, ami „Az évad legnagyobb dobása az évtized legjobb rendezőjével” címmel került már másnap az olvasók elé.

Péter megkönnyebbült, mert Tornyos soha többé nem kereste meg őt hasonló ajánlattal és ennek ellenére kritikái mindig lelkes beszámolók voltak az őszinte elismerés hangján.

Osztay elnyomta a csikket a hamutartóban. A „Káros az egészségre” után a színház következő bemutatója már az ő munkája lesz. A színészek és színésznők versengetek, hogy vele dolgozhassanak, a fiatal zsenivel, akiben az igazgató meglátta a géniuszt, vakon bízott szakmai rátermettségében és az óta is sikert sikerre halmoz. Tisztelték a színházban, szavára odafigyeltek, rendező elképzeléseit elfogadták kérdés nélkül, instrukcióit azonnal végrehajtották.

És ha ezek az engedelmesen mozgó kis marionettek tudnák, hogy mindezt a formás fenekével érte el, hogy az ágyban nyújtott teljesítményével nyerte meg a jogot, hogy egy napon beléphessen a legnagyobb rendezők közé… hát abból nagy botrány lenne és többé annyi becsülete sem lenne a színháziak szemében, mint egy anyagyilkosnak.

És ma este Kristóf meglátta őket! Ott állt a kapualjban, arcán a jólismert kaján vigyorral és végignézte, amint Váradi megcsókolja, megsimogatja és kettesben elhajtanak az igazgató autóján.

„És lefényképezett a rohadék!” Péter nagyot vágott öklével az egyik kispárnába, mely még az ágyon maradt és a nemrég véget ért nemi csatában nem került a földre. Kristóf egyetlen szavával tönkretehet mindent. Ha elmeséli, amit látott – és Péterben egy szemernyi kétség sem volt afelől, hogy a fiú nem használja majd ki az első ilyen alkalmat -, akkor olyan megalázásban lesz része, amit nem fog tudni elviselni. Akkor búcsút inthet a dédelgetett rendezői pályafutásnak, a szavát tisztelő színészek csodáló körének és mindannak, amit az elmúlt három évben a sok gyomorforgató pajzánkodásért kapott.

Tönkretenné az egész életét és a karrierjét, ha Kristóf nagydobra verné, amit ma este látott. „Be kell fognom a száját!” – gondolta Osztay magában és újabb cigarettáért nyúlva azon kezdett el gondolkodni, hogyan tudná ezt a számára igen kellemetlen problémát a lehető leghamarabb megoldani?

Megosztás a facebookon