HARMINCÖT

 

Kákos Tibor még mindig jelmezét viselte, mikor belépett az irodába. A csillámos zakó még jobban kiemelte arca sápadtságát, fáradtságát.

-Foglaljon helyet! – kérte a hadnagy – Szeretném, ha gyorsan végigmennék a ma este történteken.

-Szörnyű egy ügy, hadnagy úr. Igazán borzasztó tragédia!

-Hol volt ön, amikor a gyilkosság történt?

-Én… én az öltözőmben voltam, Elvirával, a feleségemmel együtt. Ő talán mást mondott?

A hadnagy egy Tibor számára végtelennek tűnő pillanatig nem felelt, majd így válaszolt.

-Természetesen igazolta, hogy együtt voltak.

„Vajon csak képzelem vagy tényleg megkönnyebbült?” – nézte a hadnagy Kákos arcát, amely mintha kezdte volna visszanyerni a színét.

-Akkor? Tőlem még mit vár? – Tibor hangja magabiztosabbnak csengett.

-Talán látott, hallott valamit, ami furcsa volt, amit nem tudott hova tenni, és ami esetleg segítségünkre lehet abban, hogy elkapjuk a gyilkost.

-Sajnálom, de attól tartok, nem veszi sok hasznomat ebben az ügyben.

-Sebaj! Akkor, talán ha mondana néhány szót Szentpéteriről. Milyen embernek tartotta?

Tibor gondolkodott pár percig, majd lassan, minden szót megfontolva válaszolta:

-Játszottunk már együtt néhány darabban, jó kolléga volt. Mindig felkészült volt, tudta a szövegét, segített a többieknek, szóval… azt mondanám, rendes ember volt.

„Jó kolléga! Már megint kollégaként beszélgetünk róla!” – gondolta a hadnagy.

-Esetleg tud arról, hogy valakivel volt-e komolyabb konfliktusa mostanában? Veszekedés, szóváltás, egyebek?

Tibor elgondolkodott, majd lassan bólintott.

-Igen. Nemrég, egy próbán ő és Maróti Sándor összeszólalkoztak. Pontosabban: Kristóf a maga simulékony modorában felemlegetett valamilyen kellemetlen ügyet, amitől Maróti nagyon bedühödött és ezért elviharzott, otthagyva minket a próba közepén. Aznap már nem is jött vissza.

Szegedi bólintott.

-Nincs semmi, amit még elmondana, amit fontosnak tartana?

-Sajnos nincs. – rázta a fejét Tibor. – Ez minden, amit mondani tudok önnek, hadnagy úr!

-Hát, nagyon köszönöm! – állt fel Szegedi kezet nyújtva, majd hirtelen témát váltott – Nagyon érdekes ez a zakó!

Tibor végignézett magán és elmosolyodott.

-A jelmeztervezőnk ötlete. Elég kényelmes, de ez a csillámpor mindent megfog. Látja? – mutatott a székre, ahonnan felállt. A bársonyhuzaton vékony aranyréteg ragyogott – Nem túl praktikus viselet, nyomot hagy!

-Ön és a felesége hazamehetnek! Kérem, szóljon – Szegedi ismét a listára pillantott – Maróti úrnak, hogy jöjjön fel!

Tibor biccentett és kiment az irodából. A hadnagy a székhez lépett és végighúzta ujjai hegyét a huzaton. Vékony csillámpor réteg maradt az ujján.

-Nyomot hagy! Bizony, bizony. Nyomot!

Megosztás a facebookon