HARMINCHÉT

 

-Egészen biztos benne, hogy őt látta? – kérdezte a megdöbbent hadnagy a vele szemben helyet foglaló szőke lányt.

Ragyogó kék szempár nézett vissza rá.

-Higgye el, hadnagy úr, nem tévedek! Meg is lepődtem, mit keres Endre odafent. De aztán rohannom kellett vissza a színpadra, így nem volt időm többet ezzel foglalkozni.

-Szóval Váradi Endre odafent állt a híd végén, néhány pillanattal azelőtt, hogy Szentpéteri a mélybe zuhant. – foglalta össze Szegedi.

-Jaj, nem! – kiáltott fel Annácska. Szemében könnyek csillogtak. – Én… én nem hiszem… úgy értem Endre biztos nem lenne képes… Miért is szóltam önnek erről az egészről?

-Nagyon is jól tette, kisasszony, hogy elmondta!

-De… - Annácska fejét lehajtva szipogott zsebkendőjébe. – Nem ő volt, biztos vagyok benne. – suttogta halkan.

Szegedi témát váltott.

- Kérem, beszéljen nekem Kristófról. Milyen ember volt ő?

- Kedves volt és nagyon jó kolléga! – a felügyelő halványan elmosolyodott az ismerős jellemzés hallatán – Persze voltak veszekedések néha, de tudja, hogy van ez? – Annácska megerősítésre várva pillogott hosszú, fekete szempilláival.

-Nem tűnt fel önnek bármi az este folyamán? Valami szokatlan? – tért ki a hadnagy és felelt kérdéssel a kérdésre.

-Nem! – Annácska a szemét törölgette – Ez az egész olyan borzasztó! Ahogy szegény Kristóf lezuhant és ott feküdt élettelenül… én nagyon félek, hadnagy úr!

Szegedi felállt és kezét vigasztalóan a lány vállára tette.

-Szólok az egyik emberemnek, hogy kísérje önt haza, rendben van? És ne féljen, minden rendben lesz!

Miután lekísérte Annácskát a portához és egyik beosztottja gondjaira bízta, felment a páholyokhoz, ahol Valér, Zsolt, Dávid és Andor ültek, várva, hogy a hadnagy kikérdezze őket, Endre idegesen járkált fel és alá.

-Meddig kell még itt maradnunk? – szegezte a hadnagynak a kérdést Viktor vékony, nyafogó hangján.

-Amíg mindenkit ki nem kérdezek, addig sajnos várniuk kell! – felelte a hadnagy keményen. – De ha nagyon siet, kérem, kövessen az irodába és utána már mehet is.

Viktor zavartan Andorra nézett, majd követte a hadnagyot. Az irodába érve leült szemben az íróasztallal.

-Aradi úr, tud nekem mondani bármit, amiről úgy érzi, segíthet a ma este történteket tisztázni?

Viktor a fejét rázta. A hadnagy látta rajta, hogy zavarban van és kényelmetlenül érzi magát.

-Nem, semmit. Nagyon sajnálom, ami történt, de nem tudok önnek segíteni.

„Szabadulni próbál minél előbb.” – gondolta Szegedi.

-Nos, rendben. Akkor arra kérném, meséljen nekem Kristófról!

-Kristófról? Nem tudok róla semmi mondani! – vágta rá Viktor – Nézze, együtt dolgoztunk, de nem igazán voltunk beszélő viszonyban.

-Kedvelte őt?

-Én… szóval nem igazán. Tudja, Kristóf igen kellemetlen tudott lenni!

-Esetleg önnek is okozott kellemetlenséget? – kérdezte a hadnagy könnyedén, de a választ előre sejtette.

-Hm… nem! – késlekedett Viktor a válasszal – Nem én löktem le, ha erre gondol! – védekezett a ki nem mondott vádak ellen, keze idegesen reszketett.

-Én nem állítottam, hogy ön volt! – csitította a hadnagy – Csak szeretném tudni, kinek milyen viszonya volt az elhunyttal. De ezek szerint önnek semmilyen személyes konfliktusa nem volt vele!

-Már mondtam, hogy nem! – érezte kérdésnek a kijelentést Viktor és vágta rá ismét ingerülten a tagadást – És igazán bosszantó, hogy minket, a kollégáit zaklat ezekkel az ostobaságokkal!

-Nézze – felelte türelmesen Szegedi -, mivel a gyilkosság előadás közben történt és mivel idegen nem juthat be a színfalak mögé, így sajnos attól tartok, nincs más magyarázat: a gyilkost a színházon belül kell keresni. – felállt, mielőtt a másik válaszolhatott volna – Nagyon köszönöm, hogy rám szánta értékes idejét. Kérem, hazafelé menet küldje be hozzám Baradlai Zsoltot, köszönöm!

Viktor nem felelt, felpattant a székből és az ajtóhoz nyargalt: még így idegesen sem volt benne semmi férfias. A hadnagy utána nézett és megrázta a fejét:

-Csak tudnám, mitől ilyen ideges!

 

Megosztás a facebookon