HARMINCHAT

 

Erőteljes kopogás hangzott fel és belépett Maróti Sándor. Haja zilált, inge bal oldalán apró ételfolt díszlett, ám ez láthatóan nem zavarta a Teátrum főrendezőjét.

-Nos, hadnagy úr! Mit tehetek önért? – kérdezte, levetve magát a székbe. – Kérdezzen és én őszintén és nyíltan válaszolok mindenre!

-Ebben biztos voltam! – felelte a hadnagy – Először is, elmondaná, hogy érette azokat a szavakat odalent, a büféasztaloknál?

Maróti nem kérdezett vissza, tudta, mire céloz a hadnagy. Elvigyorodott:

-Ó, igen! Amitől mindenki felháborodott, igaz? Nézze, nem köntörfalazok: a magam részéről egy cseppnyi szánalmat sem érzek Szentpéteri iránt. Utáltam őt, beképzelt kis seggfej volt és bárki lökte le arról a hídról, nagy szívességet tett vele az emberiségnek.

A felügyelő komoran válaszolt.

-Attól tartok, ha mindenki nekiállna megölni azt, aki nem szimpatikus neki, hamar kiürülne ez a bolygó. – nagyot sóhajtott, majd ő is leült – Úgy hallottam, az áldozat szerette beleütni az orrát mások magánéletébe.

-Igen, ezt jól hallotta, hadnagy úr!

-Esetleg önnek is okozott kellemetlenséget?

Maróti arca vörösre váltott.

-Nem tudom, mit hallott még, de annak ellenére, hogy megvetettem őt, nem én öltem meg!

A hadnagy nem válaszolt, nem mondta el mindazt, amit Kákostól megtudott a veszekedést illetően. Helyette egy kérdéssel felelt.

-Esetleg önnek van tudomása arról, hogy volt-e valakivel mostanában nézeteltérése Kristófnak?

-Inkább azt kérdezze, volt-e valaki, akivel nem volt, haha! – Maróti bizalmaskodóan előrehajolt – Nyilván a tiszteletreméltó Kákos házaspár előttem itt járt tagjai nem meséltek arról a veszekedésről, ami nemrég zajlott le egy próbán, igaz?

Szegedi a fejét rázta.

-Miféle veszekedés?

-Nos, nem szívesen folynék bele a dologba, ez Elviráék magánügye, de tudja, a mi délceg Tiborunk állítólag nem veti meg a friss pipihusit és hát Kristóf ezt hangosan szóvá tette nemrég, ahogy másnap hallottam az egyik világosítótól. Persze mind Elvira, mind Tibor igen kellemetlenül érezték magukat, hisz a nyilvánosság szemében ők a csodás álompár mind a magánéletben, mind a színpadon.

A hadnagy bólintott.

-Értem. – majd azt kérdezte: - Elmondaná, hogy zajlott le az ön délutánja itt, a színházban?

Maróti bólintott, majd energikusan sorolni kezdte:

-Megérkeztem délután, megnéztem a díszletet, minden rendben van-e, aztán beültem a büfébe és egészen kezdésig ott voltam. Váltottam pár szót azokkal, akik bejöttek, egy kicsit ideges voltam, tudja, hogy van ez? – vigyorgott a hadnagyra – Aztán amikor az előadás elkezdődött, a takarásba mentem és onnan figyeltem, úgy megy-e minden, ahogy azt az elmúlt hetekben megpróbáltam a színészeim fejébe verni.

-És elégedett volt? – kérdezte Szegedi.

-Többé-kevésbé. Mindig van mit csiszolni, az utolsó percig. Szóval ott voltam végig, aztán a szünetben felmentem a büfébe, majd úgy döntöttem, a második felvonást az igazgatói páholyból nézem végig. Akkor találkoztam a folyosón Károllyal, aki épp Osztay-t kereste.

A hadnagy előredőlt a székében.

-Váradi a színfalak mögött volt és Osztay-t kereste? Ez már a második felvonás alatt történt?

-Igen, igen! – Maróti észre sem véve a hadnagy kíváncsiságát, folytatta meséjét – Itt, az irodához vezető kis folyosón futottam össze vele, akkor lépett ki innen. Mondtam, én nem tudom, hol lehet Osztay, aztán végül elindultunk és átmentünk a takarásban lévő folyosón a páholyok felé.

-Értem! – bólintott a hadnagy – És akkor ön a páholyban volt Váradival, mikor a zuhanás történt.

Maróti megrázta a fejét.

-Nem. Tudja, félúton jártunk, amikor lenéztem a színpadra, valami eszembe jutott és visszasiettem, hogy még egy-két tanácsot adjak odalent a művészeknek.

-És mit látott odafentről?

Maróti elgondolkodva nézett a felügyelőre, majd széles vigyor terült el az arcán.

-Ügyes kérdés, hadnagy úr és a választ is jól sejti. Igen, láttam Kristófot, ahogy ott áll a hídon, egyedül. De ha azt gondolja, hogy sarkon fordultam, leszaladtam egy emeletet és lelöktem, téved.

-Nos, ez is egy lehetőség, persze! – mondta a hadnagy – Ezt is figyelembe kell vennem.

-Hát persze, csak vegye nyugodtan! De higgye el, nem én tettem. De bárki is volt, az én elismerésemre számíthat! Örülök, hogy megszabadult a színház attól a beképzelt kis pondrótól.

Szegedi közbevágott, mielőtt az indulat elhatalmasodott volna a rendezőn.

-Köszönöm a segítségét! Esetleg van bármi, ami az este folyamán feltűnt önnek, ami nem volt szokványos?

Maróti megrázta a fejét.

-Nincs semmi, hadnagy úr. – felállt – És ha megengedi, most hazamennék. Az estémet tönkre vágták, nem sok értelmét látom, hogy továbbra is ezek között az elátkozott falak között üldögéljek.

-Természetesen, hazamehet. – válaszolt Szegedi – De előtte kérem, küldje fel Lajtai Anna kisasszonyt.

Maróti már az ajtónál járt. A nevet hallva megfordult és ismét elvigyorodott.

-Annácskát? Örömmel! És hadnagy úr, két tanácsot adnék önnek! Először is: vigyázzon, ezek színészek, mindannyian szerepet játszanak! És másodszor: Annácskát esetleg kérdezze meg, mi a véleménye a mi friss húsra vadászó Kákosunkról! Haha! – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

A hadnagy nézte a becsukott ajtót.

-Úgy látom, itt mindenkinek tud valakiről egy jó szaftos történetet. Vajon Lajtai kisasszony mivel fog meglepni?

 

 

Megosztás a facebookon