HARMINCHÁROM

 

Osztay Péter halkan kopogott, majd belépett az igazgatói irodába. Szegedi felé fordult, de nem állt fel.

-Jöjjön be és foglaljon helyet! – mutatott az íróasztal másik oldalán álló székek egyikére. – Remélem, már jobban érzi magát?

A fiatal rendező zavartnak látszott.

-Jobban?

-Az igazgató úrtól úgy értesültem, hogy az előadás szünetében kicsit gyengélkedett és ezért ledőlt a kanapéra, hogy pihenjen. – csevegő hangon beszélt, de érezni lehetett a rendőri számonkérést a bizonytalankodás miatt.

-Ó, ah, igen! Persze! Köszönöm, már sokkal jobban vagyok! Talán valamilyen influenza vírus bujkál bennem és attól éreztem magam kicsit gyengének. Igen, biztos így van. – felelte Osztay úgy, mintha önmagát is meg akarná győzni mondanivalója helyességéről.

-Ha jól tudom, a szünettől kezdve itt volt egészen addig, míg félbe nem szakadt az előadás. – jelentette ki a hadnagy.

-Igen, így volt, végig itt feküdtem.

-Értem. – a hadnagy hátradőlt és fürkészően nézte a rendezőt – Úgy tudom, ön a többiekkel, akik a színfalak mögött álltak, szinte egy időben ért a lezuhanó test mellé. Ha viszont, ahogy állítja, itt volt fent a harmadikon, honnan tudta, hogy mi történt odalent, és hogy ért oda ilyen hamar?

Osztay zavarba jött. Nem válaszolt azonnal, ujjait idegesen ropogtatta.

-Én… szóval rosszul mondtam. Épp felkeltem, tudja, jobban éreztem magam és vissza akartam menni az emeletre, a helyemre, hogy tovább nézzem az előadást, amikor az oldalfolyosón végigmenve meghallottam az izgatott kiabálást. Lenéztem, láttam, hogy mi történt és odaszaladtam.

Szegedi nem hitte egy szavát sem, de nem akarta Osztay-t zavarba hozni; most még nem.

-Így már érthető és világos. Nagyon köszönöm, hogy segített tisztázni egy eddig homályos momentumot!

Osztay megkönnyebbültem mosolyodott el. Felállt, de a hadnagy azonnal rászólt:

-Kérném, hogy még maradjon néhány percig!

-De… már elmondtam mindent, nem hiszem, hogy tudnék önnek segíteni bármiben is! – felelte zavarodottan Péter.

-Nos, nem is konkrétan a gyilkosságról szeretnék beszélni önnel! – szándékosan használta ezt a kifejezést, figyelve, mi lesz a szemben ülő férfi reakciója – Inkább azt szeretném, ha mesélne nekem Szentpéteri Kristófról. Milyen ember volt? Hogy viszonyult a többiekhez és azok őhozzá?

-Hát… kedves fiú volt és igen tehetséges. Sok előadásban láttam persze és tudom, hogy nagyon sokoldalú színész volt.

-Kedvelte őt? – szúrta közbe a kérdést a hadnagy.

-Kedvelni? – Osztay elvörösödött és egy kép villant elméjébe: Kristóf a fényképezős mobillal a kapu alatt – Tudja, nem voltunk barátok, de már dolgoztunk együtt és akkor nem volt semmilyen probléma.

A hadnagy észrevette, hogy a rendező a kérdést nem a magánember szemszögéből, hanem szakmai oldalról közelítette meg.

-Értem. Esetleg tud arról, hogy valakivel a színházban konfliktusa lett volna?

-Nem! – vágta rá Osztay és hangja egy kicsivel erősebben szólt, mint kellett volna – Nem, nem tudok ilyenről. Persze mindenkinek más a művészi felfogása, ezek gyakran szülnek kisebb vitákat.

„Már megint színházi vonalon haladunk!” – gondolta a hadnagy.

-Esetleg látott, hallott valamit az este folyamán, amiről úgy gondolja, segítségünkre lehet az ügy felgöngyölítésében?

-Sajnos nem. Nem tudok önnek segíteni, attól tartok!

A hadnagy felállt, jelezve, hogy mos tmár szabad az út a fiatal rendezőnek kifelé az irodából.

-Nagyon köszönöm, Osztay úr! Kérem, ha visszaért, küldje be – az asztalon fekvő listára pillantott – Velencei művésznőt!

-Igen, igen! Máris szólok neki!

Péter sarkon fordult és szemmel láthatóan megkönnyebbülve hagyta el az irodát.

„Itt volt, de mégsem volt itt. És egész végig színészként és nem emberként gondolt az áldozatra. Érdekes, nagyon érdekes!”

Megosztás a facebookon