HARMINCNÉGY

 

Elvira kopogás nélkül, határozottan nyitott be a hadnagyhoz. Akárha a színpadon lett volna, belépője hatásos, lendületes volt. Az íróasztalhoz viharzott és a kínálást meg sem várva, leült a székbe, melyen nemrég még Osztay izzadt a kérdések alatt.

Fejét büszkén felvetette, vörös haja lágyan omlott vállaira.

-Nos, hadnagy úr? Halljam, mit akar tudni?

Szegedi leült és egy-két percig némán nézte az előtte ülő nőt.

-Feltételezem, igen kellemetlenül érintette a ma este történt sajnálatos esemény. – kezdte ezzel az üres mondattal a hadnagy.

-Igen? És miért feltételezi ezt? – Elvira állta a felügyelő pillantását, hangjában kihívás érződött.

-Úgy hiszem, nem mindennapos dolog, ha ez ember munkatársát meggyilkolják a szeme láttára.

Elvira nem sétált be a csapdába.

-Tán nem tud róla, hadnagy úr, de én nem voltam a színpadon! Tehát nem a szemem láttára történt az eset. Az öltözőben voltam és vártam az ügyelő szólítására, ugyanis a következő jelenetben kellett volna csak belépnem a színpadra.

-Igen, igen, persze. Egyedül volt az öltözőben?

-Nem! Mint azt már biztos tudja, a férjemmel közös helyiségben öltözünk, így ketten voltunk egész végig.

-Tehát a férje is önnel volt, amikor a gyilkosság történt?

-Igen, velem. De mi ez a hirtelen érdeklődés irántam, irántunk? Ugye nem gondolja, hogy én vagy a férjem löktük le Kristófot a hídról?

-Nyugodjon meg, asszonyom, ezek rutinkérdések. Sajnos mindenkitől meg kell kérdeznem, hol tartózkodott, amikor a tragédia történt.

-„Sajnos…” – utánozta Elvira gúnyosan a felügyelő sajnálkozását – Szerintem ön nagyon is élvezi, hogy ártatlan embereket zaklat a kérdéseivel.

A hadnagy nem vette fel a kesztyűt, helyette újabb kérdést tett fel.

-Elmondaná, hogy zajlott le a délutánjuk, a színházba való megérkezésüket követően?

Elvira unott, színtelen hangon darálta:

-Megjöttünk, lepakoltunk az öltözőben, amíg én sminkeltem, a férjem felment a büfébe, aztán visszajött és kezdődött az előadás.

-Amikor nem voltak színpadon, akkor is végig együtt voltak?

-Nem! Az első felvonásban voltak olyan jelenetek, ahol a férjem színen volt, de én nem. Én feljöttem ide, hogy átöltözzem, ő lent maradt a takarásban. Nem volt annyi ideje, hogy feljöjjön, és aztán visszaérjen időben.

-Értem. Aztán a szünetben nyilván mindketten az öltözőjükben voltak?

-Igen, így volt. Fájt a lábam, a férjem megmasszírozta, aztán ledőlt az öltözőnkben lévő kanapéra, beszélgettünk és együtt voltunk egészen addig, míg meg nem hallottuk a nagy kiabálást és le nem mentünk megnézni, hogy mi történt?

A hadnagy néhány szót írt a noteszébe. Elvira türelmetlenül kérdezte:

-Van még valami, amit tudni akar vagy végre békén hagy és hazamehetek?

-Igen. Kérem, mondja el, milyen embernek tartotta az áldozatot?

Elvira elmosolyodott.

-Halottakról vagy jót, vagy semmit, nem igaz? Tudja, Kristóf jó színész volt, de emberként sajnos igen sok hibája volt. Kereste a bajt és azt ma este meg is találta.

-Hogy érti azt, hogy kereste a bajt?

-Tudja, Kristóf szerette az orrát beleütni mások életébe, szerette bosszantani az embereket valamilyen mások számára kellemetlen eset felemlegetésével. Valami perverz örömet érezhetett, ha azt látta, valakit bántanak a szavai.

-Esetleg önnek is okozott valamilyen kellemetlenséget?

Elvira gőgösen kihúzta magát.

-Természetesen nem! Rajtam nehezen tudna fogást találni egy ilyen kis senkiházi… - hirtelen elhallgatott. – Sajnálom, nem úgy gondoltam! – de addigra már rájött, hogy túl sokat mondott.

A hadnagy bólintott, majd így szólt:

-Csak még egy kérdés: nem látott vagy hallott valamit, előadás előtt vagy alatt, ami esetleg különös vagy szokatlan volt az ön számára?

Elvira egy jóllakott macska elégedett mosolyára húzta a száját.

-Hát… talán van valami, de nem tudom, tisztességes-e, ha elmondom önnek. – szerepet játszott most is, mint annyiszor az életben – Tudja, kellemetlen lehet valakinek az, amit esetleg elmesélek.

A hadnagy előredőlt és feszülten figyelt.

-Természetesen köztünk marad, mindaddig, míg a nyomozás szempontjából nem lesz szükség arra, hogy kiderüljön, amit hallottam. De a felől biztosíthatom, hogy az illető nem tudja meg, hogy öntől hallottam arról, amit mesélni készül.

Elvira zöld szeme megvillant.

-Rendben van! Szóval: előadás előtt, míg a férjem a büfében volt, én készültem. Mikor már jelmezben, sminkben voltam, gondoltam, én is felmegyek és megiszom egy kávét. Kinyitottam az öltöző ajtaját és a folyosón beszélgetést hallottam. – hirtelen hangnemet váltott – Biztos, hogy kettőnk közt marad a dolog?

-Nyugodjon meg, szavamat adom! – felelte Szegedi.

Elvira bólintott.

-Szóval, beszélgetést hallottam. Kristóf hangját azonnal felismertem, épp azt mondta: „Takarodj!”és erre a másik, akiről hirtelen nem tudtam, kicsoda, azt felelte erre: „Kristóf! Hidd el, meg fogod még bánni, hogy így viselkedtél velem!”

A hadnagy arcán megrándult egy izom. Elvira észrevette és egyre jobban élvezte e helyzetét.

-És esetleg tudja, hogy ki volt az, aki ezeket a szavakat mondta?

Elvira bólintott, majd ismét elővette a magát kérető szűzlány karakterét.

-Nem tudom, helyes-e erről beszélnem, hadnagy úr?

Szegedi türelmetlenné vált.

-Kérem, asszonyom. Mondja meg, ki volt az?

-Tudja, nagyon meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szavakat fogok hallani pont tőle! – az utolsó szót jelentőségteljesen megnyomta és aprót biccentett fejével.

-Ki volt az?

-Csejtei művésznő öltöztetőnője!

A hadnagy hátradőlt, zavartnak látszott.

-Biztos benne?

Elvira kihúzta magát a székben.

-Mit gondol, hülye vagyok én? Jó a szemem, jó a fülem, tudom, hogy mit láttam és hallottam. Az a nő pontosan ezeket a szavakat használta. Megfenyegette a mi jó Kristófunkat és az, néhány óra múlva halott volt. – határozottan bólintott – Ezt adja össze, hadnagy úr!

Szegedi felállt.

-Nagyon köszönöm a segítségét, művésznő! Ahogy ígértem, ez kettőnk közt marad egyelőre. És megkérném, ön se beszéljen erről senkinek!

Elvira bólintott, majd ő is felállt és az ajtó felé indult. Szegedi utánaszólt.

-Kérem, küldje be a férjét, aztán természetesen mindketten hazamehetnek.

Az ajtó becsukódott. Szegedi a jegyzetfüzetébe nézett:: „Kristóf! Hidd el, meg fogod még bánni, hogy így viselkedtél velem!” Megrázta a fejét.

-Nem értem. Ezt az egészet nem értem.

Megosztás a facebookon