ÖT

 

-Tizenkilenc! Megint a bank nyert!

-Francba!!!

A cigarettafüsttől bűzlő helyiségben férfiak és nők raboskodtak. Raboskodtak, mert egy olyan szenvedély uralta életüket, amelyről – ha akartak volna is – nem tudtak lemondani. Szerencsejáték. Családjuk szájától megvont falatok és javításra váró gépkocsik ára, kifizetetlen számlák ellenértéke tűnt el nap, mint nap a kaszinó feneketlen zsebében, mert az őt vallásosan tisztelő hívek napi rendszerességgel jártultak áldozatukkal hozzá ahhoz, hogy a bank egyre gazdagabb legyen. Háziasszonyok, bankárok, művészek, írók és még ezerféle ember színes kavalkádja volt megtalálható ebben az alagsori lebujban, ahol életek mentek tönkre egyik percről a másikra és ahol… nem, életek nem virágoztak fel, mert itt soha nem nyert senki a bankon kívül.

-Egy utolsó kört! – vékony, kopaszra nyírt, húszas évei vége felé járó, napbarnított fiatal férfi ült az osztóval szemközt. Fekete, koptatott farmert és fekete, strasszokkal díszített – a mai fiatalság ízlése szerint a trendi jelzővel aposztorfálható – inget viselt.

-Van pénzed fiam? Ma már elég sokat elbuktál! Mi lesz, ha apád megtudja? - röhögött fel a zsíros hajú krupié, büdös cigarettáját a pofája bal sarkában lökve. – Nem lesz szomorú, ha a fiacskája eljátssza a következő évad bevételének egy részét?

-Hagyd ki ebből az apámat, te túlméretezett törpe rinocérosz! Ossz! – nézett rá a Black Jack asztal túloldaláról egy fekete szempár a jellegzetes „most-nyerni-fogok” tűzzel a szemében.

Ekkor egy hang szólalt meg a sarokból:

-Ossz neki! Legyen mindent vagy semmit! Sőt! Ha nyer, az eddigi adósságokat is elfelejtük! Rendben van… művész úr? Hahaha! – röhögött sátáni kacajjal a lebuj vezére. Negyvenes éveiben járó, fekete öltönyt, arany nyakkendőtűt és bal arcán forradást viselő féri volt – pont úgy nézett ki, ahogy a ponyvaregények írják le a titokzatos gonosztevőt.

Lapok kerültek az asztalra, onnan a kézbe: a banknál egy treff hetes. A játékos kezében – az osztó jól tudta, hisz évek óta használta a cinkelt lapokat – egy kör tizes és egy káró négyes lapult.

-Lapot!

Az osztó dobta felé, a lap – oda se nézett, hisz tudta, hogy ez egy pikk hármas – végigcsúszott a foszlott zöld filcen. „Tizenhét! Kurva életbe, ez tizenhét! Húzzak rá vagy álljak meg? Ez itt a kérdés” – röhögött fel magában egyre jobban izzadva a játékos. Visszagondolt apja nagysikerű Hamlet rendezésére, amelyért Kritikusi Díjat nyert és röhögnie kellett. „Kurva díj! Kurva Hamlet! Kurva élet!”

-Megállok! – próbált fapofával blöffölni, de tudta: ha most veszít, apjától nem kérhet pénzt a tarotzására, máshonnan kell azt megszereznie. De erre nem is akart gondolni. „Nyernem kell! Ha veszítek, apám úgy feldühödik, hogy nem ad nekem szerepet az új darabban és a karrieremnek vége!”

-Nocsak, egy hetes! – fordította fel tettetett meglepetéssel lapját az osztó. Erre dobott még egy lapot: káró hetes. – Így már tizennégy! Ez még kevés, igaz, művészem? – röhögött az osztó és csukott szemmel ledobta a soron következő lapot: a káró hatost.

-Húsz! Hát, öcsém, azt hiszem, ez ma nem a te napod volt! Hahaha! – az osztó kivillantva sárgás fogait, röhögve összesöpörte a lapokat.

-Két hetet kapsz, addigra itt legyen a pénz, megértetted? – ez már a tulajdonos hangja volt a háta mögül. Kezei a fiatal játékos vállára nehezedtek. – Nem akarok mégegyszer látogatást tenni apunál. Tudod, hogy milyen mérges volt a múltkor is…

Igen, tudta. Jól emlékezett. Próba közben rángatta őt ki a színpadról és felpofozta, amit utoljára tízéves korában tett vele. Az apja ordított, mert a hitelezők egyenesen a művészbejárón át mentek be a színházba és személyesen az apját keresték, hogy beszéljenek vele. A portás, néhány próbára igyekvő táncos és színész, a zenekar több tagja is hallotta, látta a két megtermett pénzbehajtót és bizony a hír hamar elterjedt Thalia szentélyének falai között. „Szégyent hoztál rám! Ha mégegyszer előfordul, repülsz a színházból, megértetted?” – apja fröcsögte a szavakat, miközben arcának bal felén vörös bélyegeként ott égett apjának tenyérlenyomata.

És most ismét itt van, nyakig az adósságban. Ő, Váradi Endre, a Városi Teátrum tehetsége, az igazgató fia és nem tud semmit sem tenni. Kibotorkált a pincéből és fel sem nézve támolygott végig az utcán. A járdáról lelépve majdnem elütötte egy autó: Endre később azt kívánta, bárcsak megtörtént volna a baleset.

-Bocsánat! – szólt fel sem nézve, de a sofőr a nevén szólította.

-Endre! Csak nem megint kártyázgattál? Apuci tud róla?

Ez a gúnyos hang! Kristóf! Endre felnézett és ott volt apja kedvence, az ifjú titán, kit mindenki imád, és aki valójában már rég megérett arra, hogy végleg letegye a kanalat. Ha Kristóf egy szót is szól az apjának, neki vége. És nem volt kétsége afelől, hogy bármikor megteszi. Jól tudta, hogy a kis mocsok mindenre képes azért, hogy a vetélytársakat eltüntesse az útjából.

-Én csak… én csak benéztem, de…. erre jártam és… - érezte, hogy képtelen hazudni, hisz lerítt róla, hogy nagy gondban van. Zavarban volt és bár a színpadon jól játszott szerepeket, az életben, itt kint az utcán, a vereség hatása alatt képtelen volt hazudni.

- Nyugi! Ez a mi titkunk marad! – szólt Kristóf, színpadiasan kacsintva – Egyenlőre! Haha! – és a gázra lépve elszáguldott. A visszapillantó tükörben látta Endre arcán a kétségbeesett arckifejezést: azé az emberét, akinek titka kiderült és félt, hogy még több ember megtudja. Kristóf elmosolyodott és a gázbataposva a színház felé vette az irányt.

„Végem van, ha elmondja apának… végem!” – és Endre, kit estéről estére százak tapsolnak meg, leroskadt a földre és sírva fakadt. „Végem van!”

Megosztás a facebookon