NÉGY

 

A színházzal szemben egy kávézó állt, a művészvilág törzshelye. Az eldugott szeparék, a hatalmas asztalok, a fák alatt húzódó nyári terasz mind-mind a vendégek kényelmét szolgálták, akár titkos találkozóra jöttek, akár baráti ebédre, akár csak egy italra, amivel fel akarták oldani a mindennapok rohanásában bennük felgyülemlett feszültséget.

Ez utóbbi miatt tért be ide ma este Tornyos Ernő is. Nézte, amint a színház kapuján kisétáló Osztay biccent felé, majd szépen hátrasétál a művészbejáróhoz. „Újabb randevú a fővezérrel.” – nevetett magában. Jól tudta, miként mennek a dolgok Váradi kényelmesen és nagyszabásúan berendezett tágas irodájában és az igazat megvallva egyet is értett az igazgatóval.

Tornyos maga a hatvanas éveit taposó, őszülő, szemüveges férfi volt, akire ráfért volna a testmozgás – igaz, ennek egy speciális változatát gyakorolta sokszor, bár nem olyan rendszerességgel, ahogy szerette volna. Kimondatlan tény volt: kritikái mindig annak fényében vetődtek papírra arany tolla hegye alól, hogy a darab fiatal férfisztárjai, rendezői mennyire voltak kedvesek és tüzesek hozzá.

Megszállottan vonzották a fiatal fiúk; minél idősebb lett, annál jobban kívánta a feszes izmok, edzőtermek nehéz súlyai alatt arányosra gyúrt testek és a szilaj ifjúság ízét, a velük való szex korlátlan örömeit. Nem sokan merték visszautasítani, mert tudták: Tornyos egy mondattal az egekbe emelhet vagy örökre a színházi süllyesztőbe vethet bárkit. Vén róka volt a szakmában, az egyetlen, aki még az igazán nagyokat is tollhegyre tűzve gyártotta beszámolóit a különböző premierek másnapján megjelenő újságokba. Rettegtek tőle és tisztelték, bármit írt, a szava szent volt és sérthetetlen. Akit leírt – igen, szó szerint le – annak nagyon sokat kellett pedáloznia ahhoz is, hogy legalább egy szerepet kapjon a legeldugottabb pinceszínházban is, amiben bizonyíthat. Persze mindig volt rövidebb út is. Ernő bácsi (hálószoba)ajtaja mindig nyitva állt az ifjú tehetségek előtt.

Véres kritikái mellett aranytolláról volt híres: a számítógépek korában még mindig kézzel írta kritikáit, mindig ugyanazzal a nemesfémből készült, monogramjával gravírozott tollal. Régi emléke volt, a szóbeszéd szerint az egyik kultúrális minisztertől kapta, kivel ifjabb éveiben együtt vadásztak a hamvas, Színművészeti Egyetemről frissen kikerült tehetségekre, hogy alájuknyúlva – ismét szó szerint – felkarolhassák és egyengethessék azok pályáját.

Rettegett fegyvere volt ez az írószerszám: az előadások szüneteiben gyakran meg-megcsillant a színházak kristálycsillárjainak fénye rajta, ahogy gazdája apró, bőrkötéses jegyzetfüzetébe írogatta észrevételeit az aktuális esti programról, hogy aztán otthon a mennybe repítsen (ha már előtte őt a mennybe repítették) vagy a pokolra taszítson (ha valaki botor módon elutasította közeledését).

A terasz egyik sarkán lévő asztalnál ült, esti vörösborát szopogatta, bár valami más, életteltelibb és keményebb dologra vágyott, amit nyelvével ízlelgethetne.

Figyelte Osztay-t és visszaemlékezett a fiatal rendező első bemutatójára, az égig magasztaló kritikára és arra, hogy a bemutató előtti lázas izgalomban a fiú lófarkát keményen húzva hogyan tette magáévá a lázadó rendező vékony, kéjtől csatakos testét.

Soha nem bonylódott érzelmi kapcsolatokba, őt csak a szex és a trófeagyűjtés érdekelte – ha valakit megkapott, az attól kezdve jó kritikákat kapott, elismerő szavakat. Ritkán fordult elő, hogy valakit kétszer is az ágyába vitt: ma, amikor napról napra elárasztják a hírnvére ácsingozó fiatal sztárjelöltek a színház világát, nem volt szükség arra, hogy korlátozott készletből gazdálkodjon, bőven jutott minden alkalomra más és más, bár kora előrehaladtával sajnos egyre többször fordult elő vele, hogy bár szeme kívánt egy tüzes csikót, de deréktól lefelé a vágy nem tudott benne lángra lobbantani semmit.

Tudta, hogy Váradi és Osztay egy ideje titkos kapcsolatot tart fent. Külön hagyják el az épületet, aztán a sarkon Váradi felveszi a rendezőt a kocsijába és mennek Péter lakására, ahol a direktor úr megtanít egy-két fogást a rendezőnek. Elmosolyodott erre a gondolatra, hátradőlt és akkor látta meg Szentpéteri Kristófot az utca végén egy kapualjban.

Szentpéteri! Az egyetlen kiszemelt, aki mindig ellenállt, és akit hiába fenyegetett és szedett szét kritikáiban: a fiú karrierje robbanásszerűen emelkedett felfelé, egyre nagyobb sikerek és tapsok jutottak osztályrészéül. És őt, Tornyos Ernőt visszautasította és kinevette, amikor megkereste első bemutatója előtt és ajánlatát megtette a fiúnak. Kristóf a szemébe nevetett, vén buzinak nevezte, majd szemenköpte.

Gyűlölte Szentpéterit, gyűlölte a tehetségét, a magabiztosságát és azt, hogy karcsú, fiatal testét nem szoríthatta soha combjai közé. Érezte, hogy merevedése van erre a gondolatra és majd’ megőrült a vágytól és a dühtől, ami kavargott benne. Vágyot a fiúra és gyűlölte, meg akarta kapni és ütni-verni, amiért elutasította. Ölelni, csókolni akarta, hogy utána az ágyra hajítva meghágja és megalázza őt, ahogy Kristóf tette vele, mikor arcába nevetve otthagyta az öltözőjében első premierje estéjén.

Nagyot kortyolt a borból. Muszáj megnyugodnia, nem idegesítheti fel magát egy ilyen kis senkiházi ripacs miatt. Majd a „Káros az egészségre!”bemutatója után még megbánja, hogy elutasította őt. Olyan cikket fog írni, ami tönkreteszi a nagy önbizalmát és a színházi világ egésze Szentpéterin fog röhögni. Ocsmány kis állat!

Kristóf elindult Tornyos felé, mikor észrevette őt a teraszon. Arcára kiült az a felsőbbrendű mosoly, mely mindig megjelent szája szegletében, ha valami olyat készült szóbahozni, amiről tudta, beszélgetőpartnerét kellemetlenül fogja érinteni.

-Szervusz, Ernő bácsi! Gondolom láttad, hogy a direktor úr lecsapott a ma esti vacsorájára! És te? Csak nem éhesen bújsz ma ágyba? – vigyorgott és direkt beszélt olyan hangerővel, hogy a szomszéd asztaloknál ülő emberek is meghallják.

Tornyos nagyot nyelt és minden erejére szüksége volt, hogy ne küldje el a fiút a francba.

-Kristóf! Micsoda kellemetlen meglepetés! Nem kellene otthon lenned és a szöveged tanulni? Két hét és bemutató. Ennyire azért nem vagy jó színész, ugye tudod? – maga is érezte, hogy ez nagyon gyenge visszavágás, de nem akart a fiúnak támadni nyíltan, mivel látta, hogy a környékbeli asztaloknál ülő vendégek (például a sarokban ülő Baradlai Zsolt, a Teátrum társulatának huszonkilenc éves, igen tehetséges tagja és élete párja, a nála tizenkét évvel idősebb Bocskai Valér, aki a színház díszlettervezőjeként kereste meg közös fészkük csinosítására a pénzt) őket figyelik, és jelentőségteljes pillantást váltanak.

Kristóf élvezte a helyzetet, hisz nemcsak a botrányt imádta, hanem a figyelem középpontjában is szívesen volt.

-És kiről készül majd a legjobb kritika? Hmm… nézzük csak! Viktornak szerelmi gondja van, talán Ernő bácsi megvigasztalhatná! Vagy ő már megvolt a „Tűnj innét!”bemutatójakor? Igen, úgy emlékszem, akkor Viktor két bekezdésen át is az egekbe lett dícsérve. Az ember nem is nézné ki belőle, hogy kedves tud lenni egy nagypapa korú májfoltos öregemberrel!

Tornyos felugrott, asztala megbillent. Pohara felborult és hangos csörömpöléssel a földön ezer darabra tört. A vörösbor végigfolyt a fehér damasztabroszon. Tornyos keze ökölbeszorult, a düh lüktetett egész testében. Neki akart esni a fiúnak és a vigyorgó képét a terasz korlátjába verni addig, míg a fiú össze nem esik, és meg nem fullad saját vérében.

A pincérnő sietett oda és elkezdte feltörölni a bort. Kristóf két bankjegyet dobott az asztalra.

-Hozzon majd egy kamillateát Ernő bácsinak. Az talán megnyugtatja! – és egy kacsintás kíséretében sarkon fordult és a kocsijához sétált, otthagyva a megdöbbent vendégeket.

Tornyos hallotta, hogy összesúgnak a háta mögöt. Szeretett volna rájuk ordítani és azt mondani, hogy törődjenek a maguk dolgával és ne rajta csámcsogjanak. Gyűlölte az egész világot, de leginkább Szentpéteri Kristófot. Fájdalmat akart okozni a fiúnak, a szexuális vágy teljesen elmúlt. Fájdalom! Ezt kapott és ezt akarta visszaadni, ha addig él is!

Megosztás a facebookon