KILENC

 

Maróti Sándor a bemutatóra készülő rendezők szokásos izgalmával rótta az utcákat a csendes városban. Fejében újra és újra átismételte a darabot, a jeleneteket, a párbeszédeket, a díszletek, kellékek, világosítás és minden sikertényező minőségét. „Ez a darab egy nagy rakás szar! De hát én vagyok a Városi Teátrum főrendezője, és amit a főnök mond, azt el kell fogadni és megrendezni. De ha meglesz a bemutató... viszlát! Külföldön rendezni... igen, EZT akarom! Ha kapok egy ajánlatot, azonnal itt hagyom ezt az ócska színházat meg a hülye színészeket és odakint a magam ura leszek!”

Megállt egy kirakat előtt és visszatükröződő képmását nézte. Lassan átlép a negyedik X-be, van egy-két egész tűrhető darab a háta mögött, néhány díjat is besöpört már, de ő külföldi karrierre vágyott. Ebben az állóvízben már nem talált kihívást. A színészek tehetségtelenek, semmi önálló akarat, gondolat, vélemény, üresfejű bólogató marionett mind, csak rántani kell a drótjukon és már ugrálnak is, mint a cirkuszi majmok. „Ostobák!”

Elfordult a kirakattól és továbbment.

Persze van mindig egy kivétel, ami a szabályt erősíti. AKI. „Az a mocsok! Azt hiszi, ő rázta ki a farkából Shakespeare összes művét?”

Maróti kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett Szentpéteri Kristóf iránt. Beképzeltnek, okoskodónak találta, aki úgy viselkedett, mintha szívességet tenne azzal, hogy a rendező elképzelései szerint játssza el szerepeit. „Kakas a szemétdombon. Egy levágásra megérett kakas egy trágyadombon!” Maróti undorodva köpött egyet. Erőszakos természet volt, könnyen dühbe jött és vesztette el a fejét. Nyolc évvel ezelőtt akkori barátnőjét egy veszekedés után oly alaposan elverte, hogy a lány hónapokig feküdt kórházban. Rendőrségi ügy lett a dologból, de Maróti végül megúszta két év felfüggesztett börtönnel, köszönhetően dörzsölt ügyvédjének. Hol van már az a megalázó procedúra, az előzetes letartóztatás, a rendőrségi nyilvántartásba vétel és a tárgyalás: ma ő az ország vezető színházának főrendezője. Bár agresszióra való hajlama az évek múltával sem csökkent, csak ritkábban tört fel, de akkor ordított színészeivel, azok meg nem igen mertek visszabeszélni. És most itt volt Kristóf, valaki, akitől Maróti keze ökölbe szorult ugyanúgy, mint azon a nyolc évvel ezelőtti estén, barátnője lakásán.

„Levágásra érett… talán szívességet tenne a színházi világnak – és külföldi karrierem kezdetéig az itt letöltendő időm kellemesebbé tételével nekem is – az, aki levágná azt a kis kakast. Milyen nagyszerű is lenne…”

 

TÍZ

 

Viktor a színháztól pár utcányira lévő kétszobás lakása nappalijában ült fehér kanapéjának sarkában. Lakása a nemrég átadott csupa üveg lakópark hatodik emeletén volt, tökéletes kilátással a városra. Ám Viktort a kilátás most egyáltalán nem érdekelte: lábait felhúzva gömbölyödött össze, egy rózsaszín szaténdíszpárnát ölelt magához szorosan; könnyei már teljesen szétáztatták a finom anyagot.

Az amúgy is érzékeny lelkű művészek világában a melegek halmozottan hátrányos helyzetűnek számítanak érzelmi téren és Viktor tankönyvpéldaként állt elől. Bár sikerei, színpadi teljesítménye és hatalmas rajongótábora magabiztosságra predesztinálta – valamint az alkalmi és állandó meleg partnereivel rendezett szexorgiákon tanúsított féktelen vadság és fantázia is egy rettenthetetlen férfi benyomását erősítette a kívülállókban -, Viktor mégis egy mimózalelkű, könnyen sebezhető és törékeny srác volt.

Amikor karrierje az első nagyobb szerep eljátszásának megállójához ért a hosszú és rögös úton, még szégyenlős kisfiúhoz hasonlatosan állt a vasfüggöny előtt a sokadik visszatapsolásnál és látszott rajta, hogy zavarban van és bár a színház neki tapsolt, őt ünnepelte, nem igazán tudta kezelni a hirtelen jött szeretetet, mely estéről estére több száz idegen embertől áradt felé. És bár az óta sok-sok taps és szerep volt a háta mögött és egyre felszabadultabb lett a tapsok fogadásánál, legbelül még mindig a félős kisfiú volt.

És most, amikor rájött, hogy Andor már csak a múltja része és a jövőjéből kitörölheti, még árvábbnak és kisebbnek érezte magát, mint valaha. Sírt és félt, nem tudta, mit tegyen. Andor nem vette fel a telefont, pedig többször is megpróbálta őt felhívni. Persze legszívesebben kocsiba ült volna, hogy a házához hajtson, és ha kell, térdre borulva, minden méltóságát eldobva könyörögjön neki, de tudta, ez csak olaj lenne a tűzre és nem segítene abban, hogy a kapcsolatukon támadt repedést összefoltozhassa.

Soha nem érezte még magát ennyire egyedül. Az elmúlt években állandó és erős biztonságot adó fiú nincs többé. Akivel megéltek annyi sikert, örömet, utazást: a tengerben való fürdést, a közös kirándulásokat és persze sok szenvedéllyel fűtött éjszakát, mikor felfedezték egymás testét, összeforrtak és eggyé váltak. Köztük nem csupán szex volt: mély érzéssel bélelt szeretkezéseik fantasztikus lelki és testi kielégülést nyújtottak.

Viktor hangosan felzokogott, a szaténpárna egyre gyűröttebbé vált erőtlen ujjai közt. A magány kézzelfogható közelségbe került számára és nem tudta, mit tegyen. Miért ő? Miért kellett ennek így lennie? Valami összetört benne ma délután, megszakadt, örökre kihalt. Hogy lesz képes ezután úgy belépni a színház kapuján, hogy tudja, Andor is ott van? Egy fedél alatt dolgozni, egy színpadon játszani vele – maga lesz a pokol, lelkét marcangolja majd a legsötétebb fájdalom, amit csak érezhet egy szerelmes ember: aki elhagyta őt, ott lesz a közelében és mégis a lehető legtávolabb tőle. Ridegen, formalitások üres patronjait puffogtatva zajlik majd ezután köztük a lélektelen napi rutinnal folytatott olvasópróba, rendelkezőpróba, kollégákként és semmi több.

Vajon meddig tart majd, míg a többiek észreveszik, hogy mennyire megváltozott a kapcsolatuk? Természetesen titkolták, ahogy csak lehetséges, hogy szerelmük milyen mély – milyen mély volt -, hiszen Viktor, a színház művészbejárójánál estéről-estére autogramra és közös fényképre váró rajongólányok tucatjainak ideálja, nem verhette nagydobra, hogy meleg és hogy szívét egy napbarnított srác nyerte el. Nem kell hozzá sok idő és sok ész sem, hogy ezt a színészkollégák észrevegyék. Fanyar mosoly futott át az arcán, mikor arra gondolt, valójában elég ostoba népség az egész társulat, de talán ezt még az ő fonnyadt agyuk is felfogja majd.

És persze ott van Kristóf! Az a mocskos szemétláda! Viktorban az önsajnálat és fájdalom hirtelen dühbe csapott át. Letette a párnát, felállt és kinézett nappalija ablakán. Alatta a város fényeit látta, autók száguldoztak, emberek siettek munkájukból hazafelé, hogy együtt legyenek családjukkal, szeretteikkel… szerelmeikkel.

Ismét elfogta a sírás e gondolatra, ugyanakkor Kristóf tenyérbemászó mosolyára gondolt, ahogy ott állt a táncterem tükre előtt és magát nézegette, miközben az ő fájdalmán és összetört szívén mulatott. Megtehette, mert kihallgatta élete legfájdalmasabb beszélgetését, ami csak rá és Andorra tartozott.

-Baszd meg, Szentpéteri! BASZD MEG! - felkapott egy vékony üvegvázát és teljes erővel az orgona lilára festett falhoz vágta. A váza ezer darabra tört szét, lágyan csillogó kristályként szóródtak szét az apró üvegcserepek a hófehér padlószőnyegen.

Kristóf, aki kihallgatta őket, aki tud a kapcsolatukról, a szakításról. Kristóf, aki az ő fájdalmán nevetett, kigúnyolta, a földre lökte és megfenyegette. És még azt is tudja, hogy milyen becenév mögé rejtőzve adta ki magából az interneten a benne felgyülemlett szexuális vágyat. Ha ezt elköpi valakinek… Hogy gyűlöli azt a rohadékot.

-Bárcsak megdöglenél te aljas állat! – Viktor keze ökölbe szorult annak gondolatára, hogy valaki elkapja, és örökre elhallgattatja azt a rohadt szarkeverőt. Valaki, akinek már nincs vesztenivalója, aki eléggé elkeseredett ahhoz, hogy mindent egy lapra feltéve megkockáztassa a lebukás veszélyét és következményeit. Valaki, aki kellőképpen elkeseredett.

Megállt az ablakkal szemközti falon függő kerek, fekete keretes tükör előtt és belenézett. Szemei megdagadtak a sírástól, vörösek voltak, akárcsak orra, haja rendezetlenül homlokába hullt, pólója összegyűrödött.

-Valakinek meg kell tennie! – szólt a tükörképéhez, mélyen belenézve saját, könnyektől maszatos arcába.

 

Megosztás a facebookon