HÁROM

 

„Minden lében kanál kis mitugrász! Ki a fenének képzeli magát, hogy mindenbe beleüti az orrát?” Maróti forrongott, mikor az ajtót bevágva otthagyta Elviráékat a színpadon. Elege volt az egészből. Unta a próbákat, a darabot, a tehetségtelen, de húzónévnek számító színészek darabba való zsúfolását és a tetejébe még ott volt Kristóf és a nagy pofájával mindig olyan témákról fecserészett hihetetlen és vérlázító könnyedséggel, ami másokban a tyúkszemre lépés kellemetlen érzetét keltette.

-Mi a baj Sanyi? Minden rendben? - Váradi, az igazgató hangja szólalt meg hirtelen a feje felett. Az emeletről jött lefelé a széles lépcsőn, oldalán a fiatal rendezővel, Osztay Péterrel. – Hogy ment a próba?

Maróti összeszorította a száját és elszámolt magában háromig. Tudta, hogy nem mondhatja ennek a kopasz szemüveges hájfejnek a képébe, hogy hova tegye a sületlen darabját, bár néha legszívesebben azt tette volna. Ehelyett nyugalmat erőltetett magára – nem volt könnyű, mert legszívesebben törni-zúzni lett volna kedve – és Váradihoz fordult.

-Nagyon jól haladunk! A művészeid profik, értik a dolgukat! Olyan bemutató lesz itt két hét múlva, hogy mindenki erről fog beszélni!

Maróti Sándor nem is sejtette, hogy szavai – egész más színezettel, de – milyen igazak lesznek!

- Nagyon örülök, hogy ezt hallom. – felelte Váradi. A jómód és a szakmai sikerek az elmúlt években egy második toka növesztésébe kezdtek, hasa körül pedig jellegzetes kappanháj rakódott le. - Péterrel be akartunk ugrani, hogy megnézzük a munkát, de volt egy kis megbeszélnivalónk az ő idei helyzetéről az évadban! – Váradi mosolyogva fordult Osztay felé, az pedig kötelességtudóan – ahogy a szoktatás időszakában a még minden szabályt betartó kutya – visszamosolygott mesterére, főnökére, pártfogójára. – De talán majd holnap! Péternek sajnos sietnie kell.

Osztay harminckét éves, vékony testalkatú férfi volt. Koromfekete haját lófarokban hordta, mely majdnem a derekáig ért, bal fülében kis brill csillogott, akárcsak zöld szemei, amik mindig ravaszul figyeltek mindenre, ami elhangzott.

-Bizony, sajnos sok még a dolgom. De holnap feltétlenül beugrom a próbára. Szervusz, Sanyi! Károly! – kezet fogott mindkét férfival, majd végigment a hosszú ruhatári folyosón, át a tágas előtéren, ki a főbejáraton át. Kezét felöltője zsebébe vágta és lassan, mint akinek – szavai ellenére – mégsincs olyan sok dolga, hirtelen jobbra fordult és elsétált a színház hátsó kijárata felé. Megnézte a sikerrel futó darabjaik plakátjait a színház hirdetőtábláján, a kivilágított szökőkutat a tér közepén. Észrevett egy kritikust a színázzal szemközti kávézó teraszán, a véres és kíméletlen cikkeiről ismert Tornyos Ernőt. Biccentettek egymásnak és Péter továbbsétált. Észrevett egy fiatal párocskát, kik a sarki cukrászda teraszán civakodtak. Észrevett egy kutyát, aki gazdájától elszabadulva, pórázát maga után húzva a földön szaladt át a Városi Teátrum előtti téren. Észrevett… észrevett sok mindent, csak egyvalamit, egyvalakit nem: Szentpéteri Kristófot, aki az utca végén épp rágyújtott egy szál cigire egy kapualjban állva és Pétert figyelve.

Kristóf behúzódott még jobban a kapu alá. Nem akarta, hogy Péter észrevegye őt és lássa, hogy ott várakozik. „Nagyon kellemetlen lenne…!” – mosolyodott el magában Kristóf.

-A veszekedési jelenet? Nagyon fontos dramaturgiai pont, hisz Cecília és János itt vágják életükben először a másik szemébe az igazi véleményüket egymásról. Lényeges, hogy rendezed meg, minden mozdulat számít! – Váradi vérbeli színházi emberhez méltón azonnal rendezővé vált direktorból és Marótinak nagy önuralomra volt szükséges, hogy azt ne mondja: „Ha olyan nagyon jól tudod, akkor rendezd te, cseszd meg!” Persze tudta, hogy előírások kötik az igazgató kezét. Váradi az intézmény vezetőjeként csak két előadást rendezhetett egy évadban és már megvolt egy opera és egy monodráma, amit mindenképp ő akart színpadra állítani. Persze – jutott Maróti eszébe – ez soha nem volt Váradinak akadály. Az előző évadban is hivatalosan két darabot dirigált, valójában négy előadás is az ő ötletei szerint lett bemutatva – mit számít, kinek a neve szerepel a színlapon rendezőként? Mindig akad egy-két fejbólintó János, aki kész örömmel adja a nevét a rendezői szerepkörhöz, amikor őmaga már csak vidéki színházak kis költségvetésű darabjaihoz kap felkérést.

-Igen, teljesen egyetértek veled, de bocsáss meg, most nekem is rohannom kell! Holnap reggel nyolckor kezdünk, gyere be a próbára és megbeszéljük! – elrohant, buggyos nadrágja a térdén lógott, a mocskos bakancs talpa csak úgy porzott a vörösszőnyeg védőhuzatán.

Az igazgató a nézőtérhez ment, belesett az ablakon. A színpadon már csak a kellékesek, díszletesek dolgoztak. Felhúzta zippzárját fekete sportdzsekijén és kiment az oldalajtón. Elsétált a kocsijáig, beült, benyomta a CD lejátszót és felcsendült egy kedves Offenbach szólam.

A zene megnyugtatta, napközben összebogózodott idegeit kisimította és minél előbb nyugodtnak akarta magát érezni és száműzni akart minden zavaró gondolatot a fejéből. Ma este sokkal kellemesebb események fogják majd betölteni érzékeit, a színház gondját háta mögött akarja tudni, amilyen hamar csak lehet.

Váradi elfordította a slusszkulcsot és elindult. Lassan ment, nem sietett. Csak a sarokig kell hajtania, ott már várnak rá. Látta már az utca végén várakozó fiút a kapualjban. Milyen fiatal és milyen helyes. Az ő öreg biszexuális szívét is átjárja a bizsergés, ha e srácra néz. Gyönyörű feleségét már régen csak saját ügyvédi karrierje foglalkoztatta, fia pedig a szerencsejáték rabjaként csak akkor igényelte az apai törődést, ha adóssága már túlnőtt rajta. Mellőzöttnek érezte magát otthon, a családja körében és azt hitte, már nem tapasztalja meg az igazi szexuális vonzalmat. Egészen addig így is volt, míg a színház kapuját át nem lépte ez a fiú: fiatal volt, tehetséges, tele energiával. Meg kellett őt kapnia, ezt első perctől érezte – és meg is kapta. A legtitkosabb vágyait is kielégítette és cserébe a színházi karrierjét úgy egyengette, mint senki másét.

A kocsi megállt, a vezető melletti ülésnél kinyílt az ajtó. Az ajtó feletti lámpa megvilágította a finom bőrülést, Váradi kopasz fejét és arcán a fiatal húsra éhes ordas mosolyát.

A fiú körülnézett, majd gyorsan beugrott az autóba. Az öreghez hajolt és megcsókolta. Nem érzett iránta semmit, de a karrierje mindennél fontosabb volt számára és ezért még arra is hajlandó volt, hogy ezt a vén buzeránst az ágyába engedje.

-Egész nap erre vártam! – lihegte Váradi és megsimogatta a fiú térdét. – Mehetünk, Péter?

Osztay hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét. Újabb este csak azért, hogy az új történelmi drámát ő rendezhesse – nem nagy ár ez vajon a sikerért? Szemét kinyitotta, kinézett az ablakon. Először nem is fogta fel, mit lát. Kristóf arca villant elő a sötétből: mosolyogva, sokatmondó pillantással nézett Osztay szemébe és a kezében fényképezőgépes mobilját tartotta és elégedetten villantotta meg telefonja képernyőjét Péter felé. Az persze nem láthatta, mi van a kijelzőn, de tudta jól: egy kép, amint ő és Váradi Károly, a Városi Teátrum igazgatója megcsókolják egymást.

Kristóf elégedett volt: ott bukkant aranyra, ahol nem számított rá. Ezek után mindenképpen meg fogja kapni a Péter által rendezett darabban azt a fantasztikus karakterszerepet. Mert ha nem… tudta, hogy nem lesz ilyen helyzet.

-Hát persze! Indíts, tudod az utat!

Az autó elindult, éles kanyart írt le, majd eltűnt a sarkon túl. Osztay pedig arra gondolt: „Mindent látott! És lefényképezett! Ha eljár a szája…” Nem fejezte be a gondolatot, mert Váradi keze végigsiklott a combján és neki minden idegszálával arra kellett összpontosítani, nehogy ellökje a kezét és kiugorjon a kocsiból.

 

 

 

Megosztás a facebookon