ELSŐ FELVONÁS

 

EGY

 

Két héttel korábban

 

„-Szóval azt állítod, hogy akkor este véletlenül találkoztál a kis szőke Antóniával? Komolyan ennyire hülyének nézel?

-Persze, hogy hülyének nézlek, ha egyszer úgy viselkedsz! Te vagy a feleségem, téged szeretlek! Hányszor kell elmondanom, hogy fogalmam sem volt róla, hogy…”

Pofon csattant! Kemény, hangos és erőszakos pofon. A feleség megunta a magyarázkodást.

-Állj! – szólt közbe Maróti Sándor. A színház főrendezője igénytelen külsejű, harmincas éveinek végét taposó, formátlan ember volt. Kifényesedett térdű nadrágot, cipőkrémet hírből sem ismerő bakancsot viselt, ingére ráfért volna egy vasalás – vagy méginkább egy kiadós selejtezési hullám. – Mi a francot csináltok? Elvirám úgy vagdalkozol, mint egy őrült dervis. Csak színházi pofont kértem, nem azt, hogy mészárold le a férjed! Tiborkám, te meg legalább próbáld meg elhitetni, hogy féltékeny lehet valaki rád… bár ez kinézet alapján tényleg hihetetlen!

A díszlet már állt: Bocskai Valér, a színház állandó díszlettervezője egy modern gyári belsőt képzelt el. Vascsövek szőtték át a színpad felett a levegőt, hatalmas steril fémlétra vitt fel a színpad közepéről a magasba, a háttérben egy ragyogó futószalag: minden csupa acél, rozsdamentes fém és hideg vas, mindez aláhúzva a darab rideg hangulatát.

A színház színészházaspárja az új darab második felvonásban lévő veszekedési jelenetet próbálta, nem sok sikerrel.

Velencei Elvira és Kákos Tibor kilenc éve voltak házasok, szép szakmai sikerek, elismerések igazolták színpadi létük helyességét. De amit az ember a vámon nyer, azt a réven elveszíti – házasságuk egy ideje nem volt felhőtlen. Tibor állítólag összeszűrte a levet a Lajtai Annával, a szőke kis naívával és bár próbálta tagadni, szavának felesége szemében pont annyi hitele volt, mint Heródes királynak a jeruzsálemi anyák előtt.

-Gyerekek, ez a darab csúcspontja! A közvetlenül ezelőtti jelenetben bejön Annácska és Zsolt a nyomukban Csejtei művésznővel, kiderül, hogy te, Tibikém valóban véletlenül találkoztál Antóniával és erre a végszóra Kristóf lemászik azon a kurva létrán és bevallja Csejteinek, aki ugyebár az ő nagyanyja a darabban, hogy valójában ő tervelte ki Antóniával ezt az egészet azért, hogy titeket szétszakítson egymástól! Tudjátok követni vagy lerajzoljam nektek?

A színfalak mögött néhány statiszta lézengett és vigyorogva összenéztek, grimaszoltak, míg Maróti a szokásos rendezői monológját adta elő. Nem kellett a hallgatózás bűnébe esniük, mivel mindannyiszor, mikor a rendező belelendült, az egész színház zengett a hangjától.

Ekkor egy gúnyos hang szólalt meg a sötétből:

-Ne idegesítsd magad Sanyikám! A végén megint rosszul leszel… és megint mentőt kell hívnunk! És valószínűleg megint elrohansz a színházból és a rohamkocsi teljesen feleslegesen pocsékolja a benzint, a mentősök idejét és az adófizetők pénzét! – ez már Kristóf volt.

A nézőtéren ült, a próbát figyelte. Egy jóllakott macska elégedettségével nézte, ahogy Maróti megfordul, és gyilkos tekintettel méri végig. Tudta, hogy primadonnaságban bárkivel felveszi a versenyt a rendező és hogy fájó pont, ha eszébe juttatják az egy héttel ezelőtti esetet, mikor annyira kimerítette görcsös ragaszkodása rendezői nézeteihez, hogy az akkori próbán elájult. Pár perc múlva magához tért és elsietett a színházból, de addigra már megérkeztek a mentősök oly nagy sietséggel, mintha a Pápa szívrohamához hívták volna ki őket.

-Ebben a jelenetben és a következőben sem szerepelsz, Kristófkám. Miért nem takarodsz innen ki és vonulsz el az öltöződbe valamelyik táncoslánnyal? – egyre vörösebb lett a dühtől és Kristóf tenyérbemászó képétől. – Vége a próbának! Elég volt mára belőletek, soha nem leszünk kész ezzel az átkozott darabbal! – fogta a kabátját és kiviharzott a nézőtérről.

-Ne idegeskedj, az káros az egészségre! – röhögött fel Kristóf és még látta, amint Maróti elfojtja a nyelve hegyére kívánkozó szavakat és bevágta magamögött az ajtót.

-Micsoda egy besózott állat. – Kristóf felállt és előresétált a színpadhoz, ahol Tibor és Elvira álltak. – Elvira, csodálatos voltál. Az ember nem is gondolná, hogy az a pofon, szívből jött és az utálat szavai, amiket a szereped megkíván, nos, mondjuk úgy, metszetet alkot – nem is kicsit – mindazokkal a gondolatokkal, amiket valójában életed párjának mondanál, igaz?

Elvira megmerevedett. Negyven körüli, szépasszony volt, hosszú vörös hajjal, zöld szemekkel, a kollagén kezeléseknek köszönhetően feszes bőrrel. Hófehér nadrágkosztümöt viselt, tűzpiros tűsarkú topánja sarkát keményen a színpadba vágta. Szája elkeskenyedett és legendás színésznői vénáját megvillantva könnyedén felkacagott.

-Nem értem, miről beszélsz, Kristófkám!

-Nem? Én azt gondoltam, azért sikerült ez a veszekedés oly élethűre, mert Tibor és Annácska megkereste egymás G-pontját a kelléktárban! – szája fülig szaladt és látta Tibor összerezzenésén, hogy telibetalált. – De ha nem, nem! Sajnálom, Elvirám, biztos én értettem félre valamit! További szép estét!

Egy dalocskát fütyörészve elvonult, könnyed léptekkel. Elvira és Tibor összenézett. Felesége pillantása minden szónál beszédesebb volt.

-Ugye nem is gondoltál arra, hogy engem alázol meg, mikor azzal a kis balerinával pirospacsiztál az alagsorban? Gyűlöllek, amiért ezt tetted velem! De Kristófot még jobban gyűlölöm! – a fogai közt sziszegete a szavakat - Ha ő tud róla, csak idő kérdése, hogy eljárjon a szája és akkor az egész színházi szakma rajtad és a babapofis lánykádon fog csámcsogni és persze rajtam! RAJTAM! – az utolsó szót már sikította és nekiesett férjének, ütötte-verte, a jelmeztervező alkoholos bódultságában kitalált aranycsillámos zakóról csak úgy szállt fel a por, ahogy Elvira keze kíméletet nem ismerve csapkodta Tibort. A férfi ötvenes, jó kiállású férfi volt, kurta bajusszal, dús fekete haját hátrafésülte, barna szemében értelem, tapasztalat sugárzott. És most ehhez egy kis félelem is vegyült.

Némán állt és a kijárat felé nézett. „Hacsak el nem hallgattatja valaki…” – futott át a gondolat az agyán, ahogy nézte, hogy életének és hírnevének potenciális romba döntője dolga végeztével kisétál a nézőtérről.

 

KETTŐ

 

Kristóf végigment a félköríves ruhatári folyosón: a mindig ragyogóra takarított vörös szőnyegen – melyet az előadások szünetében az éhes vaddisznóként perecet majszoló kultúrbarmok összemorzsáznak – most csíkos védőhuzat feküdt leterítve. Félhomály volt, csak a színpadi világítás tört fényei látszottak a félig behúzott függönyök mögött és a főbejárat felől hallatszott be a nagy üvegajtókon átszűrődő utcai forgalom zaja.

Elment az épület oldalsó bejárata felé és épp meg akarta taszítani a lengőajtót, mikor beszédet hallott az alagsori táncteremből.

Körülnézett és miután megbizonyosodott róla, hogy nem látja senki, halkan lement azon a pár lépcsőfokon, ami a táncterem felé vezetett.

A táncterem ajta nyitva volt, így a lépcsőfordulóba behúzódva tökéletes rálátása nyílt mindarra, ami odabent történt és mivel csend volt az egész épületben – talán odafönt a színpadon Tibor kapott egy újabb csattanóst Elvirától, de annak hangja ide le már nem ért el – minden szót tisztán hallhatott.

-Nem érted, hogy szeretlek? Fontos vagy nekem, hisz jól tudod! Négy éve veled vagyok és nem tudtak csak úgy elengedni! Látom és érzem, hogy van valami közted és Tamás között!

Kristóf a falnak dőlt és elmosolyodott. Jól látta onnan, ahol állt, hogy Aradi Viktor az, aki odabent beszélget szerelmével – illetve a hallottak alapján talán helyénvaló a „volt” jelzőt is használatba venni.

-Viktor értsd meg, itt már nem Tamásról van szó! Rólad van szó, a féltékenykedésedről és arról a megalázó helyzetről, mikor utánam és Tamás után kémkedtél a múlt héten! Szerinted mit gondolt rólam és persze rólad? Te is jól tudod, hogy vele nem lehet semmi komolyabb, hiszen bármikor kaphat egy hívást és átvezényelhetik a világ bármely pontjára.

-Sajnálom és már ezerszer bocsánatot kértem! – Viktor egyre kétségbeesettebben nyavalygott - Tamásnak is írtam egy e-mailt és elmagyaráztam neki, hogy mit érzek. Én is hülyén éreztem magam, mikor lebuktam előttetek… de szeretlek, nem tudod megérteni?

-Elég volt, Viktor! Kérlek, hagyj nekem egy kis levegőt, mert megfojtasz! Tudom, hogy Tamásnak azt írtad, megcsaltalak vele és őt akartad hibáztatni azért, mert a kapcsolatunk ott tart, ahol. De nem így van, Viktor… sajnálom, de azt hiszem, be kell fejeznünk!

Viktor a táncterem falához sétált és ököllel keményen a falba vágott. Kristóf jól látta a nyitott ajtón át: szűk, világoskék koptatott farmert, tornacipőt és olívazöld atlétát viselt, ami jól kiemelte vékony, sportos alkatát.

-Andor, kérlek, ne mondd ezt! Én tényleg szeretlek!

Kristóf elmosolyodott miközben páholyból nézte a szenvedő színészkollégát. Persze ha nem látja, akkor is felismeri a hangjáról. Tipikus homokos hang: vékony és affektáló. Viktor a színház ragyogó tehetsége volt. Huszonhat körül járt, számtalan darabban játszott és a „Káros az egészségre!”című darabban Kristóf öcsének szerepét tudhatta magáénak. A szőke, kékszemű, már-már lányosan vékony fiú nagy kedvence volt a lányoknak, de azok Kristóf rajongóival ellentétben hiába sikoltoztak és várakoztak nagy reményekkel a művészbejárónál előadás után: Viktornál csak annak lehetett esélye az ágybabújással, aki a lába közt valami olyat hordott, ami izgalmi állapotban vértől duzzad. Fűtötte a szexvágy; volt, hogy egy rajongó fiút környékezett meg előadás után, ám akkor rossz helyen kopogtatott. A srác elmesélte a történetet több netes fórumon, de a nyálcsorgató, nedvesbugyis tizenéves lánykák – szegények, ha sejtették volna, hogy e jelzővel illette őket az ő ragyogó csillaguk: bugyibapisilős kislánykák – természetesen azonnal védelmükbe vedték kedvencüket és gyalázatos hazugságnak titulálták, ha Viktor homoszexualitása szóbakerült.

Persze Viktor maga volt az élharcos mássága tagadásában, ettől is vált az emberek és a kollégák nagy részének szemében ellenszenvessé. És mindeközben forró – és meleg - szexchat-ek résztvevője volt: Kristóf egy kihallgatott beszélgetés során még azt is megtudta, hogy Viktor a Kan-Dúr nicket használta érzéki beszélgetései alkalmával. És bizony arra is volt példa, hogy egy-egy rajongóval folytatott obszcén SMS-csatákat – számára ez egyfajta izgató játék volt, semmi több

-Kérlek, Andor! Beszéljük meg!

A fiú, akihez a könyörgő szavakat intézte, Gálos Andor volt, a színház egyik „tömegszereplője”. Néhány szavas mondatokat már kapott, néha a szereposztás utolsó sorában a neve is fel-feltűnt. Jóképű, izmos, kék szemű, barna hajú huszonöt éves fiú volt, aki tudta, mit akar az élettől. A színház mellett civil foglalkozásként ingatlanközvetítőként is dolgozott és tudatosan építette karrierjét mind a színpadon, mind az üzleti életben.

Andor farmert és szűk fekete pólót viselt, márkás napszemüvege a feje tetejére tolva. Viktor magához húzta, átölelte és úgy kérte, hogy bocsássa meg neki a féltékenykedést. De mindketten tudták, ez már késő.

A fiú finoman eltolta magától Viktort, mélyen a szemébe nézett, majd felkapta a táskáját és kiviharzott a táncteremből. Kristóf jóval korábban félrehúzódott egy függöny mögé, így nem láthatta meg őt, de most előbújt és bement Viktorhoz. A fiú ott állt szomorúan és kétségbeesve.

-Ne sírj kislány! – szólt Kristóf a rá jellemző gúnyos, magabiztos hangon. Mindig elemében érezte magát, ha látta, hogy másoknak baja, bánata van és ő ki is élvezte azt az utolsó percig. – Elhagyott a szerelmesed? Jajjajj… -mondta tettetett fájdalommal.

- Húzz a francba Kristóf, rendben? – Viktor hangja erőtlenül szólt, még a benne forrongó düh sem tudott belőle igazi férfit csinálni.

-Hát illik így beszélni egy kollégával? Egy baráttal? – lassan sétált fel és alá, megállt a csupa tükör falnál és megnézte magát. Fekete bőrnadrágot és fehér izompólót viselt, bőrkabátja tökéletesen feszült kidolgozott alakján. – Ne légy szomorú, majd egy lányka a porta előtt megvigasztal. Jaj! Az nálad nem segít! Haha! Esetleg egy Kan-Dúr… ? – Kristóf jól kihangsúlyozva mondta az utolsó szót és a hatás nem maradt el.

Viktorban gyűlt a düh, keze ökölbe szorult és nekirontott Kristófnak. A fiú – mivel a tükörben mindent látott – könnyed mozdulattal megfordult és elkapta a lendülő kezet.

-Meg ne próbáld még egyszer buzikám! Mert utána minden újság tele lesz azzal, hogy bizony nem veted meg, ha valaki hátulról boldoggá tesz! – és ellökte Viktort.

A srác a földre esett és onnan kiabálta:

-Kinyírlak, ha jár a pofád, megértetted?

Kristóf sarkon fordult és meglepetten látta, hogy nincsenek egyedül: az ajtóban ott állt a nézőtéri felügyelők vezetője, mindenki Szalay nénije. Az ötvenes éveinek vége felé járó asszony évtizedek óta a színháznál dolgozott, már úgy a berendezés részéhez tartozott, mint a színpad vagy a páholyok selyemtapétás falán függő velencei tükrök. Őszülő haját kontyba csavarva viselte, melegséget árasztó kék szemei kerek szemüvege mögül tekintettek a világra.

-Micsoda hang ez, Viktorka? – fejét csóválva nézte a dühtől eltorzult arcú fiút – Ne viselkedjetek úgy, mint az óvodások!

Kristóf Szalay nénihez hajolt és egy cuppanós puszit nyomott az öregasszony ráncos arcára.

-Tessék hagyni, Kati néni, rossz napja volt ma Viktornak. Holnapra kialussza magát. Csókolom!

Viktorra vigyorgott, majd felment a lépcsőn. Elégedett volt a világgal, önmagával, az életével. Kilépett az utcára, felhajtotta kabátja gallérját és végigsétált a csendes mellékutcán, el a művészbejáró előtt, ahonnan annyi estén át válaszotta ki alkalmi partnereit, az ott csoportosuló lányok közül.

Megosztás a facebookon